Csöpp, csöpp, csöpp.
Lassan elmúlik az éjjel és újra felkel a Nap – idebent a félhomály mégis megmarad. Az idő tovasiklik, mégsem halad sehová, csakúgy, mint a kocsma állandó vendégeinek élete, akik örök mámorukban a pult mögé varázsolják valós (de megbízhatatlan mesélők lévén, könnyen elképzelhető, hogy vélt) tragédiájuk történetét, elhagyott, megcsalt férfiak históriáját, akik tönkrementek a Nő miatt, Sári miatt, Marcsi miatt, az őrült testvér miatt, gondtalan apák és halott anyák miatt – mindenki hibás, csak ők nem. Tökéletes termetű legények voltak ők valaha, izmos, eszes alfahímek, féltékenyek és féltők, akik elkárhoztak a világ igazságtalanságától, és akiknek nem maradt más, csak a kocsma és a kocsmabéli barátok.
A Józanok csendje nem mást modellez, mint a valóságot, méghozzá az alkoholizmus valóságát: az örvényt, ami leránt, ami felőröl, a kétségbeesett tehetetlenséget, amit olykor az elégedettség felszínes látszata leplez. Tökéletesen láttatja azt a képet, amivel egy igazán leépült kocsmában találkozhatunk: az idő megállt és bármely nap bármely szakán odatévedve ugyanazokat az embereket látnánk, akik rendre ugyanazt művelik - isznak. A történet nem más, mint múltidéző etűdök halmaza, melynek keretet adnak a kocsma jelenében lezajló beszélgetések, az ide tökéletesen illő kocsmafilozófiai eszmefuttatásokkal átitatva, amelyeknek természetesen nincsen elejük, sem végük, mégis legalább szavak, a remény könnyedén illanó pillanatai, amik ha másnak nem is, annak bizonyosan jelét adják, hogy nem vagyunk egyedül. Még ha valójában teljesen magunk is vagyunk.
Elsősorban természetesen tragédiáról beszélhetünk, amelyet szerencsére a fekete humor vitriolos tollával is megfestettek az alkotók, ami könnyedebbé, és nem utolsósorban izgalmasabbá is teszi a darabot, amely rendkívül komplex, mind az előadás módja felől, mind érzelmi hatása felől közelítve annak lényegéhez. Az előadás és a megvalósítás módja sokrétű és lebilincselő: igazi, hamisítatlan bárzenét játszik a háttérbe szorult muzsikustrió, akik szinte mindig jelen vannak, megtöltik a darab minden pillanatát, pazarul idomulva annak hangulati váltakozásaihoz, megállíthatatlanul, de remek arányérzékkel színesítve a színészek táncát (elképesztően ötletes koreográfiával), énekét, csattanóit, bizonyos pontokon megidézve a stand-up comedy világát – ami jelen esetben maximálisan jó értelemben olvasandó.
A díszletet tökéletesen megidézi a borospincék mélyét, de ez még egyáltalán nem minden (s főleg nem lineáris): olyan szinten multifunkciós, hogy az ember néha csak kapkodni tudja a fejét attól a számtalan lehetőségtől, amit beleépítettek abba a kicsi, viszont annál hatásosabb és maradandóbb színpadba, aminek külön kiemelendő előnye az, hogy szinte egybeolvad a nézőtérrel, s ez nyomatékosabbá teszi azt a bensőségességet, ami e darab esetében ha nem is feltétlenül szükséges, de mindenképpen javallott része ennek az élménynek.
És ezt az élményt nem más teszi teljessé, mint a színészek lehengerlően őszinte és ösztönös játéka. Minden karakter több, izgalmas panelből építkező figurát kapott, amelyeknek mind a valósághoz, mind a mesékhez való idomulása az alapszituációból kiváló helyzetekben kidomborodik, amihez olyan kvalitások szükségesek, amelyeket gond nélkül hoznak a darabban egyenesen brillírozó színészek. Őket nem egyszer bábok jelenítik meg, ami tovább színesíti azt az előadói pluszt, amiben fürödni kárhoztatnak minket a Józanok csendje alkotói. Ilyen jellegű kárhozatból pedig sosem elég.
Homonnai Katalin az elesettségtől a dívaságig mindent képes megmutatni a Lány szerepében, egyszerre vagy fél tucat különböző arcát prezentálva, ami nem pusztán önmagában lenyűgöző teljesítmény, hanem lenyűgöző eredményt is generál egyben. Kovács Krisztián Palija éppen annyira megrendítő, mint amennyire taszító, s ehhez kivételes, elementáris erejű játék társul. Hannus Zoltán (Krapek) olyan szintű érzelmeket szabadít fel a színpadon – úgyszintén nem egy karakter bőrébe bújva –, amelyeket ott helyben feldolgozni is nehéz volna, játéka pedig páratlan. Lovas Dániel (Richárd) az őrület szépfiújaként ijesztő metamorfózison esik át: a jókedélyű alkoholistából pillanatok alatt elmeháborodott gyilkost varázsol, ami nem csupán döbbenetesen végletes különbségeket jelent, hanem dicsérendő is egyben, arról nem is szólva, hogy mennyire hiteles (röviden: eléggé). Spilák Lajos és az általa megformált Jakab a csöndes, de bölcs alkoholisták archetípusát jeleníti meg, és amikor kibontakozik, az annyira lebilincselő, hogy szinte eltörpül mellette a játéktér, a Nagypál Gábor megformálta Frigyes pedig a leginkább szerethető szeszkazán, akit el lehet képzelni, burleszkes jeleneteivel különös mélységeket ad az egyébként sem felszínes darabnak. A zenésztrió (Ittzés Gergely, Pozsák Máté, Hock Ernő) elsősorban muzikálisan domborít, de egy-egy kiszólásukkal rendkívül kellemes pillanatokat okoznak – ami azt is igazolja, hogy ők sem véletlenül kerültek oda, és nem pusztán azért, hogy elzenélgessenek maguknak.
Keresi az ember a kivetnivalót – de nincs. Vicces, szomorú, de főképp intelligens, fantasztikus arányokkal megkreált, megindító előadásról van szó, amelyben minden egyes alkotó és formáló elképesztően magas színvonalon adja elő azt, amit kell, olyan szintű átéléssel és alázattal, amelyhez foghatót nem gyakran lehet látni. Elfogultság és mindennemű felszínesség nélkül állítható, hogy hihetetlen kitartás kell ahhoz, hogy valaki hibát találjon a Józanok csendjében.
Összetétel: víz, cukor, szőlő, etil-alkohol.
Tizennyolc éven felülieknek szülői felügyelet nélküli fogyasztása mértéktelenül ajánlott.
