De kisvártatva kiderül, hogy nem elég, hogy a színházban bújtat egy szökevényt - megboldogult feleségének rokonát -, de lovagi erényeire is szükség lesz, miután orvosát - akinek a kezei alatt már háromszor kapott új életet -, a nyilasok kémkedés miatt elviszik vallatásra. Ha nem lenne gyengéd viszony Örményi Pál és dr. Andaházy Margit között, talán nem is vállalkozna arra, ami így drámai hősként szinte kötelezettsége: az éjszaka von Krieger alezredes szerepét is eljátssza, de ezúttal nem tapsra megy a játék.

Moldova György története azt a szimbolikus pillanatot ragadja meg '44 szilveszterével, amikor a huszadik század végigsöpör Magyarországon, és a fehér- után a vörösterrort kénytelen megélni, háborúban pedig minden lehetséges, és annak az ellentettje is, amit a kisember vagy kikezdhetetlen káderkedéssel, vagy mély cinizmussal, vagy buzgó szorongással tud túlélni. Karinthy Márton rendezői figyelmét Moldova György aktuálpolitikai áthallásoktól sem mentes, nemzettörténeti szentenciákkal kibélelt (mint "kis népnek csak egy csőcseléke van" - azzal kell ugye gazdálkodni jobbról meg balról is) komédiájából inkább a fehérterror borzalma, mint a komédia kötötte le, és ez igen nagy arányeltolódásokhoz vezetett. Timkó Eszter dr. Andaházy, az angol kettős ügynök szerepében ugyanis a natúr kegyetlenséget szenvedi végig, és húsbavágó realitásként kellene eljátszania a fájdalmakat, holott a darab végig elemeli magát a valós 1944. december 31-től, sokkal inkább történelmi keresztmetszet kívánna lenni, mint tragédia, ezt az ellentétet pedig nem sikerül szintetizálnia az előadásnak.

Az arányeltolódás azt is jelenti, hogy a szatirikus él sem tud erős lenni. Debreczeny Csaba Örményi Pálként ironikus "minden mindegy" lélek, de patent, sokrétű gúnyra csak akkor képes, amikor Máthé Zsolt Samujával gestapósat játszanak dr. Andaházy kimentése érdekében, és az összes német nyelvtudásukat, ami két gyerekkorból megragadt német mondat, olyan ellenállhatatlan magabiztossággal használják a németül nem tudó nyilas verőlegények előtt, amiben egyszerre van valami megható lovagiasság, vakmerőség és a rendszer debilitása iránti gúny. Hasonlóan jól kidolgozott, működő ötletekből kevés van, mindenki többnyire egyet játszik: Egyed Attila jó adag kisebbségi komplexust plántál a deklamáló Báder Jenőbe, akinek a gerince helyén is erkölcsből gyúrt oszlop áll, Sághy Tamás nárcisztikumból és nemesi tartásból gyúrja össze von Krieger alezredest, Székhelyi József pedig vodkával átitatott báránybőrbe bújt farkasként játssza Popov kapitányt. Lázár Balázs és Vertig Tímea Veri Ferije és Tökmorzsoló Terije viszont nemigen éri el azt az ingerküszöböt, amin felül szerepformálásról lehetne beszélni (ehhez egy darab járás, egy darab hangszínnel, egy darab arccal nem elég), ők a gonosz, buta, gagyi, ízléstelen csőcselék jelzése.

Az előadásból főként az a svung hiányzik, amivel a komédia legalább az üzemi sebességét elérné, és amiben már a színpadi ötletekkel sűrűbben kitömött alapanyag is több vitalitást mutatna. Így látunk egy, a történelem sűrűjéből kusza módon megszülető, szép happy endet, és hallunk néhány bölcs mondatot, amivel hazamehetünk, ennél sokkal többet sajnos nem.