A színház maga az élet. A Félelem és macskajaj jelenetei (kiegészítve a Badeni tandráma a beleegyezésről című darabból kölcsönzött zárószkeccsel) egy bérház lakásában játszódnak, a második emeleten. Felhallatszik az utcazaj, egy-egy dudaszó, hangosabb szóváltás beszűrődik az ablakon. Huszan vagyunk, nem sokkal többen, mint a játszók. Amit játszanak, az pedig az élet, amit érintésközelből nézhetünk végig. Nem a mi életünk. Nem a mi életünk? Pillanatok egy olyan világból, ahol a szavak jelentése nem közmegegyezésen alapszik. Ahol a törvénykönyv csupán egy díszes mappa. Ahol az igazság és jog a _felsőbb akarat_ függvénye, de hogy mi is pontosan a felsőbb akarat – azt nem tudja senki. Legfeljebb sejti.

És ez a legrosszabb. Valami olyannak kellene megfelelni, amiről mindenki tud, mindenki beszél, de nincsenek konkrétumai. Megfoghatatlan. Csak lózungok szintjén létezik. Vaskosnak és veretesnek tűnő tartalmatlan maszlag. A politikai demagógia, az _újbeszél_ beférkőzik az emberek mindennapjaiba. Természetesen _a köz nevében_. S nem csupán a beszéd felett veszi át az uralmat. A gondolat felett is uralkodik. Mert _mindenki gyanús_ kell, hogy legyen. Ha sorban állsz és elégedetlenkedsz, ha a szomszédhoz átmész, ha telefonálsz, ha szívességet teszel, ha ítélsz, ha vádolnak – mindegy. "Mondják meg, hogy milyen Bismarckot akarnak" – kiált fel a történelemtanár, miközben azon aggódik, hogy vajon kisfia beköpi-e a Hitlerjugendben, hogy apu véletlenül azt mondta, a barna házban sincs minden rendjén.

Bizony, a logika csődöt mond ezekben az esetekben. Zsótér előadása arról szól, hogy a szabályok kivétellé alakításának elfogadásával az életünk válik abszurddá. Csakhogy ez az abszurd nem _csak színház_: ez a mi valóságunk.

Ezért vándorlunk szobáról szobára, és figyeljük ezeket a töredékeket egy harmadik birodalom életéből. A színészhallgatók feladata óriási – és nemes. Színházat kell csinálniuk pusztán négy fal és néhány teljesen átlagos tárgy segítségével. Kétségbeesettségük csak a játszott szituációknak és helyzeteknek, a tartalomnak szól – ötletesek, céltudatosak és elszántak. Tisztán csillog a szemük. Ők nem félnek – ellentétben azokkal, akiket játszanak.

Közülük mindenki fél. Fél, hogy nem fog _megfelelni_. Megfelelni _eléggé_. S mivel nem tudják, minek is kellene megfelelni, félnek. A félelem félelmet szül. Az áremelést szóvá tevő lány. A férjével való beszélgetést előre elpróbáló zsidó fiatalasszony, aki nem bírja itt tovább - és a férjét nem kell meggyőzni. A bíró, akinek ítélnie kell a nem létező jog alapján. Az anya, aki nem tud a lányának pénzt adni a Hitlerjugendre. A kislány, aki azért akar tag lenni az ifjúsági szervezetben, mert akkor vidékre mehet, ahol állítólag lehet libazsíros kenyeret enni. A család, amely nem tudhat semmit arról, miért halt meg a családfő. Mindegy, hogy elnyomó vagy, vagy elnyomott – bármelyik pillanatban Ellenséggé válhatsz. Máté Gábor osztálya egyszerre érzékletesen és szigorú kimértséggel, érzékenyen és kegyetlenül ábrázolja mind a megfoghatatlan hatalom cinikus iróniáját, beférkőzését legintimebb pillanatainkba, s mindazt, ahogyan ez nyomot hagy az emberen, eluralkodik a környezeten. Borbély Alexandra, Ficza István, Huzella Júlia, Kovács Gergely, Neudold Júlia, Pálos Hanna, Radnai Márk, Rétfalvi Tamás, Simon Zoltán, Tasnádi Bence, Tóth Eszter igazi társulatként játszik össze, magától értetődően beszélve és használva a színház nyelvét, találékonyan és egy irányba hatva.

Az utolsó jelenet – a Beleegyezés burleszkje – nem lezárás. Éppen az odavezető utat mutatja. Schmitt úr - hogy Brecht így nevezi a köz emberét, az a véletlen műve, ugye - maga vágatja le testrészeit az öltöny-egyenruhás bohócfigurákkal. Nem lehet csoda, hogy Schmitt úr hamarosan már nem képes semmire. Hagyja, hogy mások döntsenek helyette. Aztán hagyja, hogy mások irányítsák – ő maga már képtelen önmagát irányítani. Aztán Schmitt úr már nincs is. Nem tényező többé. Hisz nem vállalta a felelősséget – és ezzel a szabadságot sem. Mi pedig egylényegűek vagyunk Schmitt úrral. Schmitt úr a _mi emberünk_, sőt mi magunk vagyunk.

Tényleg feltartóztatható-e Arturo Ui felemelkedése? És ha igen, vajon képesek vagyunk-e rá – a köz nevében?