Claude Pichon megérkezik egy hatalmas ház étteremként fenntartott különtermébe, majd nemsokára Albert Donay is befut. Mindketten egy vacsorára hivatalosak, és bár arra, hogy ki hívta meg őket, nagy nehezen rájönnek – aztán persze kiderül, hogy tévednek –, de hogy tulajdonképpen miért, arra rájönni már meghaladja képességeiket. Amikor André Bouville is betoppan, némi trécselés után sikerül összetenniük, hogy egy közös vonás van az életükben: mindhárman elváltak, és válóperes ügyvédjük az állítólagos vacsoraadó volt. A dolog akkor kezd gyanús lenni a szereplők számára - és itt indul be igazán a nézői fantázia is, a hosszas felvezetés után –, amikor megjelenik Mariette Levieux, Pichon volt felesége, majd utána Yvonne Fouchet, Donay volt felesége – kétszer is. Bouville-é nem, azt mondja, az övé meghalt. Természetesen a volt párok összevesznek, majd kibékülnek, házastársi, illetve volt-házastársi viharok, háborúk és katasztrófák törnek ki, újulnak meg, és persze a nők békítenek, a férfiak menekülnek, aztán következik a párterapiás oknyomozás: ki hol rontotta el? S ezt a titokzatos hatodik vendég vezényli le.

Egy kellemesen könnyed, _bulvár-kapcsolatpszichológiával_ ízlésesen és finoman megpakolt darab Neil Simoné, ami pontosan annyi amennyi: habkönnyű, szórakoztató, néhol egy picit ijesztő, de a maga egyszerű szintjén mindenki számára érthető és átélhető helyzetben mutatja meg a házastársi viszonyokat. A közhelyek nem fájóak, ugyanakkor megérthetőek, bár egy pillanatig sem kétséges a happy end, ami el is jön, de nem egészen egyértelműen. Málnay Levente zárása sugallja minden szereplőjének boldog, euforikus állapotát, ám a darab szereplőinek, illetve volt házasságainak sorsa nyitott könyv.

Ugyanilyen nyitott könyv a színpadra állítás mechanikája is, amiről nagyban árulkodik a látvány. Székely László realisztikus, gazdag lakásbelsőt tervezett, amiben Ruttka Andrea ruhái egy-két jellegzetességet kiemelve öltöztetik fel a karaktereket. A színészek szerepépítésében a mélységet fölösleges keresni, de nem is volt cél ennek létrehozása, mindazonáltal a megszületett egyszerű paneleket viszonylag könnyedén alakítják a színészek. Haás Vander Péter a határozatlanul zárkózott Donay-t, Konrád Antal a körülötte lévő világ egzisztenciáját magasról lesajnáló Bouville-t, Majzik Edit a fojtott agressziót és lelki törést dédelgető Levieux-t, Egri Kati a végzett asszonyának idősebb, de hasonlóképpen titokzatos kiadását, Buonocellit, és így tovább. Egyedül talán a tempó és az energikusság hiányzik egy-egy jelenetből, így sok fölösleges perc koptatja a néző figyelmét.

Az persze nem lankad, miért is lankadna, hiszen köztémáról van szó, és ha már köztéma, ugyanúgy van megfogalmazva, ahogyan bárki más is tenné. Igaz: megoldásra nem jutunk, meg persze a probléma könnyebb végét ragadja meg az előadás. Ami ennél sokkal nagyobb probléma a néző számára, hogy a vígjátéknak szánt darab színpadi verziója egyáltalán nem szórakoztató, mivel a poénokat valahogy _kifelejtették_ az alkotók. Helyesebben: azok nem lettek kidolgozva. Pláne nem kitalálva.