Thuróczy Szabolcs, Mucsi Zoltán
Rendező ahhoz kellene, hogy ezt a feszültséget feltöltse, folyamatosan szinten tartsa, sőt: provokálja, fűtse, izzítsa. Hogy rendszerbe szervezze, tartalmat adjon hozzá. Hogy ne szituációt rendezzen, hanem összeállítson. Árkosi Árpád intelligens koreográfiákat adott Mucsinak és Scherernek, amelyek pontos kereteket jelöltek ki, majd hagyta őket, hadd találják meg a keretben a helyüket. Dömötör Tamás rendezése nem ebben gondolkodik. Tasnádi István szövegében – amely a színészek improvizációi alapján készült – nem a helyzetet keresi, hanem a kifejezendő mondanivalót és a könnyen kinevettethetőt. Ennek okán a helyzetek be vannak állítva, mint egy tisztességes tévés szituációs komédiában. Az előadás viszont üres. Hajléktalanokat látunk, akik az elhangzó, Darwin művéből ollózott textusokat illusztrálják. Apró bohózatötlet, még működhet is – ha nem maga a szánalmasság, az üresség lenne kinevettetve, hanem annak oka. Vagy ha nem lenne olyan hosszú, mint amilyen. Ráadásul többször visszatérő mozzanatként – ez tagolja a produkciót.


Scherer Péter
Az előadásban láthatunk egy Szagolnyák Imre-változatot, Zoltánt (Mucsi), aki ért(het)etlen, életrevalótlan művész, az ő 18 perc 20 másodperc hosszú (rövid) filmje, amit egyszer levetítettek a Duna tévé éjszakai műsorában, tojóingert produkál a tyúkokban, s ezt a Vancsók Márió-másolat producer, István (Scherer) megpróbálja nagyjátékfilm-hosszúságban kihasználni, majd a produceri-üzleti érdek és a szerzői szándékok popularizálása óhatatlanul konfliktusba kerül. A harctér két oldala között helyezkedik el a tyúktelep őre, a készülő filmeposzban is jelentős szerepet vállaló Sándor (Thuróczy), aki szemüveges és neszkaféfüggő. Az előadás felváltva mutat részletet a készülő filmből, az azt megelőzően történtekből és a pénzügyi nehézségek okán vagyonukat vesztett alkotók jövőjéből, hogy ez a végén egymásba folyjék, és közben dekorálódjék mindenféle áthallásokkal a mi életünket illetően. Ezek azonban igen hamisak, főként azért, mert azt nem igazán sikerült eldönteni, kik és milyenek a szereplő figurák, maradtak hát az emlékek a korábbi előadásokból. Az meg végképp bizonytalan és kialakulatlan, hogy egymáshoz mi a viszonyuk. Hát még hozzánk – az, hogy mi vagyunk a „csirkék”, az egy kicsit olcsó megoldás.
Nyugodtan kijelenthető, hogy ez az előadás még nincs kész, sőt a munka jó része még hátra van (lenne). Az alkotókról tudható, hogy a korábbi esetekben is jócskán alakultak az előadások a bemutatót követően. Most azonban nehezen látható, hogy minek van alakulnia – ugyanis ami a produkcióban nem érződik erősen, az az egész kiindulópontja: hogy miért jön létre ez az előadás (már azon túl, hogy az alkotók szeretnek egymással dolgozni), illetve az, hogy hová szeretne eljutni (azon felül, hogy saját magába). A három színész így – az említett két jeleneten kívül – együtt nem működik, pontosabban saját magukban igen, csak amit játszanak, halvány másolatai ismert karaktereiknek. Pedig lelkiismeretes munkát végeznek, fizikait és szellemit egyaránt, a produkció nem rajtuk bukik el. Hanem azon, hogy nincsenek a helyes mederbe terelve. Mucsi és Scherer jellemzően kliséket halmoznak a sok-sok üresjárat közé, Thuróczy Szabolcs pedig hiába van minden idegszálával jelen, szinte észrevétlen marad. Ahhoz, hogy a játék részesévé válhasson, hiányzik maga a játék.


Scherer Péter, Thuróczy Szabolcs, Mucsi Zoltán
18 perc 20 másodperc. Az előadásbeli Zoltán filmje éppen ennyi idő – amit a csirketelepen túl kevésnek találnak. Ebből az előadásból nagyjából pont ennyi van készen. Egyelőre.