Jó lehet színésznek lenni, az ember élete csupa boldogság, fenségesebbnél fenségesebb, romantikusnál romantikusabb szerepeket játszhat el, tetszeleghet a publikumnak, amely mindeközben imádja őt. Legalábbis így gondolhatja a tizenkilencedik század romantikus bódulatában élő Kamilla, akinek szent meggyőződése, hogy bár megette a kenyere javát, fiatal hősnőket kell játszania. Ugyanilyen álmokat kerget neveltje, Mariska, aki fiatalságának hála már nagyobb valószínűséggel lehetne Júlia. Mindezen álmaikat a vándorszínész Liliomfi szomszédságában kergetik, akinek Kamilla kiadta az egyik szobát, és ugye azt se kell mondani, hogy mindketten fülig szerelmesek az ifjú diátristába. A bonyodalom akkor kezd el szövődni, amikor beesik a frissen megözvegyült Szilvay Tódor, Mariska gyámapja, hogy ő boldoggá teszi a lányt. A két szerelmest pedig nem lehet egymástól elválasztani, még akkor sem, ha adott esetben Liliomfi és Szilvay fia egy és ugyanaz a személy, csak mindenki más néven ismeri. Úgyhogy a vándorszínész és famulusa, Szellemfi, mint Don Quijote és Sancho Panza, útrakélnek Nagyvárad felé, megelőzve Szilvayékat.

Az igazi bonyodalom egy útszéli kocsmában indul be, ahol Gyuri pincér és Erzsi, a fogadós lánya hasonló cipőben járnak, mint Liliomfi és Mariska: nem lehetnek egymáséi. Az ő egymásnak teremtettségüket is egy apa gátolja, aki a pesti fogadós, Schwartz fiának ígérte lánya kezét. Persze Liliomfi ismeri Gyurit, akivel összefognak, hogy úgy legyen, ahogy ők szeretnék. Pontosabban Liliomfi megold mindent, hiszen őt csak az ismeri fel, aki akarja, viszont ha nem akarja, akkor a tulajdon apja sem. És ha ő egyszer beindul, akkor ott mindenki összezavarodik és _mindenki úgy táncol, ahogyan ő fütyül_.

Ő pedig mindezt élvezi, sőt: ez élteti. Mihály Péter alakításában nem kérdés, hogy Liliomfi milyen színész: egy szívvel-lélekkel játszó vérbeli ripacs, túlzásba eső, ötletes, szerepelni vágyó, tetszelgő, sikerhajhász jósvádájú legény, aki minden értelemben kiszolgálni vágyik a közönségét, mind a színpadon, mind az életben. Ők pedig lelkesen fogadják, hiszen részesei lehetnek a komédiának. Mihály Péter Liliomfija ártatlan és otromba, etikettszerű és tuskó, művelt és műveletlen, vagány és elegáns egyszerre, a színész lobogó lelkesedéssel, a stílushatárok pontos ismeretében kedvesen és ízlésessel, de mindenekelőtt teljes értékűen játssza el szerepe minden szerepét. Farkas Ignác értő és tapasztalt Szellemfit formál, aki bár segít kollégájának és barátjának, soha nem megy túl közel a tűzhöz.

A színészek maradéktalanul érzik az energikus komédia határait, és mindannyian egymás partnerei is benne. Kálóczi Orsolya a naivitást játszó, akaratos és bájos Mariska, Nádházy Péter a túlzó kimódoltságába teljesen belesüppedt Szilvay, Czegő Teréz, mint Kamilla, az utolsó hangsúlyig komolyan vett, komolyan vehetetlen színészaspiráns. Misurák Tünde egy komplett vidéki falu romantikáját és szeleburdiságát belesűríti Erzsibe. De mindezen alakítások minden lendületük ellenére „csak” pontos, élő karakterek Szakály Aurél megtörhetetlenül, a végsőkig elszántan töketlen ifjú Schwartz Adolfja mellett. A színész már egy tekintettel egy tutyimutyi ember komplett életrajzát felvázolja a színpadra, a többi gesztus már csak azért van, hogy a nézők is élvezzék. Élvezik is.

Ahogyan Pinczés István rendezését is, amely - a Magyar Színházban bemutatott változathoz képest sokkal teljesebb, kiforrottabb koncepcióval - játékos, klasszikus színházi köntösbe bújtatja az előadást, elő- és közjátékkal megtoldva, amibe Szlávik István ismét felhasznált, egyszer széthajtható kocsibelsője, ami egyszerre képes lakást és kocsmát megjeleníteni, tökéletesen beleillik. A maga egyszerű módján olyan az egész, mintha _tényleg színészek érkeztek volna a múltból hozzánk előadni egy komédiát_. Szőke Julianna jelmezei igyekeznek ennek megfelelően különbséget tenni színész és szerep között, az előadásban szereplő, és az előadást játszó karakterek között. Igaz, ez a koncepció nincs a végletekig kibontva és kidolgozva, de a maga vállaltan szórakoztató módján tökéletesen működik. Ez leginkább a második felvonástól igaz, mert az első rész tempótlansága sokáig nem engedi eldönteni, hogy egy csupán viccesnek szánt vagy valóban egy vicces komédiát láthatunk.

És akadnak később is túlírtnak, vagy némileg túlbeszéltnek tűnő jelenetek, de ezeket könnyen feledtetik Darvas Ferenc üdítően kellemes mennyiségben megszólaló zenéi, amelyek a színészek előadásában néha még pluszt is képesek adni a jelenetekhez (például az ifjú Schwartz dala). Ha pedig Liliomfi, akkor egy ilyen Liliomfivel kell csinálni, aki játékosan mutatja meg nekünk, hogy miért is szeretünk színházba járni, hogy miért is szeretünk részt venni a játékban. Akár a színházon kívül is.