Ugyanis nézve az egyébként tiszteletre méltó vállalkozás megvalósulását, nem derül ki, milyen okok vezettek éppen A Mester és Margaritához. Csizmadia Tibor rendezése történetet mesél, az 1930-as évek Moszkvájába látogat a Woland nevű lény, feltehetőleg a Sátán maga, és beszédbe elegyedik Berliozzal és Hontalan Ivánnal, megjósolja Berlioz halálát (levágja a fejét egy Komszomol-tag asszony), ami nevetnivalóan valószerűtlen, ám perceken belül az imént kiömlött olajon _véletlenül_ elcsúszó Berlioz fejét tényleg levágja a villamos. Hontalan Iván így szerez tudomást az eleven transzcendens létezéséről és jelenlétéről, amelynek súlyos következményei vannak a bolsevik diktatúra közepén. Ez a következmény konkrétan a diliház, ahol Iván megismerkedik a Mester nevű íróval, és az ő bibliai történetével, amelyben Pontius Pilátus halálra ítél egy Ha-Nocri nevű térítőt. A két sík persze egymásba játszik, a regénybeli Ha-Nocri az elhallgattatott író, a Mester alakmása.

Lehetne folytatni a történetet, de nem ez a fontos – pontosabban nem ez kellene, hogy fontos legyen. Sokkal érdekesebb lenne az értelmezés, de attól az előadás tartózkodik, inkább a párhuzamos linearitással egymás mellett vezetve viszi előre a két történetet. S mintha ez lenne a fontos, elmesélni, aztán eljutni a konklúzióig, ami – Csanádi Judit díszletének fő motívumaként – végig a színpadon van: az uralkodó bűnbánatot gyakorol, és ezzel felszabadul a teher alól, mi pedig, egyszeri emberek, maradunk a kötelékek béklyójában. De hogy eddig eljussunk, át kell élnünk Margarita szövetkezését az ördöggel, aki a Mester kiszabadulásáért cserébe háziasszonya lesz a Sátán éjféli báljának. Meg még sok minden mást is, amit a fentiekhez hasonlóan csupán felsorolás szinten lehet citálni.

Csizmadia Tibor rendezésében ugyanis nem érzékelhető, hogy mi a fő csapása az előadásnak. Mintha – éppen ellene hatva a vizuális stabilitásnak – minden lógna a levegőben, legfőképpen az, hogy miről kellene szólnia a látottaknak. Bizonytalan az előadás pozíciója, viszonya a valósághoz, s benne hozzánk. A moszkvai színházban történő feketemágia-est például részben _velünk_ történik a csoda, egy az egyben – ugyanakkor teljesen nyilvánvaló és egyértelmű, hogy itt legfeljebb jobban-rosszabbul kivitelezett _trükkök_ vannak, nem csodák. A levágott fejekről ordít, hogy ezek csak bábok, ám van olyan pillanat, amikor mintha komolyan kellene vennünk azokat. Trükk, trükk, trükk – azonban ha a Sátán csak trükközni tud, akkor bizony nehezen hihető mindaz, amit a történetben véghez visz. A gond az, hogy a színpadi világ – hiába projektor és díszlet – velőtrázóan realista, nincs meg az az elemelkedettség, stilizált forma, ami elválasztaná (és ezáltal összekötné) az egyes szinteket. Nem történik meg a "kiszabadulás a hétköznapokból", ami Bulgakov regényének elhagyhatatlan eleme.

De ezt még helyre lehetne billentgetni – jobb kérdés, hogy mi a célja Wolandnak, aki Schruff Milán játékában sokkal inkább tűnik valami unatkozó intelligens bűvésznek, mint egy valóban nagyformátumú és bölcs transzcendens jelenségnek, aki egyszerre félelmetes, meghökkentő, fenséges, groteszk, fölényesen okos, hideg, ironikus és igazságos figura. De ennél is nagyobb kérdés marad, hogy mi motiválja Margaritát – Bozó Andrea alakításából maximum egy elvakult regényrajongó portréja olvasható ki, sokféle lelkesedést mutatva, teljes karakter éppen nem.

Kaszás Gergő ezzel ellentétben ki tud bontakozni Jesuaként, aki nem csupán a szeretet és megbocsátás etikájának megtestesülése, hanem igazi intellektuel, aki világértelmezésével, a megváltás titkának feltárásával maga is a szabadságban kiteljesedő kreativitás letéteményese. A Görög László szabályokon túl látni nem tudó Pilátusával folytatott párbeszéde izgalmas és sodró. Mesterként viszont nem sok alkalma van kiteljesedni, ahogyan Ötvös András sem tudja a saját korlátaira, hitének falsságára való ráébredésen túl jellemezni Hontalan Ivánt, az ugyancsak általa játszott Lévi Máté pedig szinte csak jelzésértékűen van jelen az előadásban. El is jutunk az arányproblémákig – bizonyos jelenetek túl hosszúak (a feketemágia-est, illetve Margarita cselekvései indokolatlanul és érthetetlenül nagy hangsúlyt kapnak), ami azonban A Mester és Margarita lényegi elemeinek a rovására megy, azokat ugyanis csak sűrített jelleggel sikerült bepréselni az előadásba.

A súlyos dramaturgiai problémák sora pedig oda vezet, hogy az alkotók – dramaturg nincs a színlapon feltüntetve, csak az, hogy Babarczy László és Morcsányi Géza korábbi bemutatókhoz készített szövegkönyvei alapján készült az előadás – kénytelenek végzetesen redukálni a regény motívumait, így válik hosszas útkeresés után egy leegyszerűsített, hatalomról szóló tanmese az ennél sokkal több lehetőséget hordozó alapanyagból. A Mester és Margarita csodája helyett egy egyszerű trükköt kapunk, ami felvillantja, akár miről is szólhatna egy _igazi_ előadás.