Mindössze egy dolog van, ami összetartja a bő két és fél órás előadást, és ez nem más, mint az erotika. A vörös szín mindvégig dominál a színpadon, egyszerre jelképezve a vért és a túlfűtött szerelmet. Marguerite Gautier, az örömlány szinte folyamatosan lenge öltözékben vonaglik, szenved vagy éppen szaladgál a színpadon. A testiségen van a hangsúly majdhogynem az összes jelenetben, ami egy bizonyos szintig nem lenne baj, hiszen ez elengedhetetlenül fontos része egy szerelmi kapcsolatnak. Az örömlány esetében azonban, aki amikor nem szerelmes, akkor is a testéből él, talán nem ezt a motívumot kellene kiemelni, ha azt szeretnénk érzékeltetni, hogy mennyivel különlegesebb kapcsolat fűzi életében először egy férfihoz. Így valahogy minden teljesen egysíkúvá válik, és nem látunk mást, csak testeket, amik egymáshoz simulnak, majd szétválnak.

A nő tehát halálos beteg. Nem akar tudomást venni arról, hogy meg fog halni. Belefeledkezik a városi éjszakába, a táncba és a szórakozásba barátaival. Élete totális nihil, teljes üresség. Eltartja őt egy gazdag, befolyásos férfi, akinek ő cserébe felajánlja magát. Hosszú évek óta szeretők már, amikor egy este Marguerite megismerkedik Armand-nal. A szegény fiú azonnal szerelemet vall a nőnek, és elárulja neki, hogy már régóta figyeli őt. A nő először tétovázik, küzd érzéseivel, nem akarja átadni magát azoknak, de végül mégis eluralkodnak rajta. A két „szerelmes” elköltözik a városból vidékre, a jó levegőre, ahol Marguerite pihenhet, és megvan az esélye arra, hogy meggyógyuljon. Itt jöhetne, hogy boldogan élnek, amíg meg nem halnak - de nem, mert közbeszól a pénz és a múlt kísértete.

Csanádi Judit egyes díszletelemeiben van fantázia, és akár sokkal többet is ki lehetett volna hozni belőlük. Visszatérő elem a színpadon a tükör, ami ugyancsak a testiséget hangsúlyozza. A plafonról lelógatott tükörszeletek lehetnének jó eszközök arra, hogy egy vagy több külső és belső nézőpontot biztosítanak a befogadónak, de ehelyett inkább csak megzavarják, mert nincs meghatározva a funkciójuk, ráadásul a fényjáték következtében inkább kellemetlen érzést keltenek azzal, hogy gyakran szembecsillannak.

Az előadásnak a Györgyi Anna játszotta örömlány az egyetlen kidolgozott karaktere. Mindent az ő szemszögéből látunk, szinte végig jelen van a színpadon. Neki kellene a hátán cipelni a cselekményt. A színésznő viszont általában túljátssza a szerepét, ami legjobban haláljelenetében ütközik ki, ahol egy nagy csattanással elvetődik a színpadon, és így már szinte komikussá válik az egyszeri néző számára. Armand-t, a hősszerelmest Gémes Antos alakítja a lehető legkevesebb átéléssel. Még amikor szerelmet vall szíve választottjának, akkor is úgy teszi ezt, mintha egy vasalódeszkához beszélne. Az egyetlen színész, aki küldetését hibátlanul teljesíti és közvetíti szerepét a közönség felé, az Armand édesapját játszó Fillár István, de ő mindössze egy jelenet erejéig tevékenykedik a színpadon. A többi szereplő személyiségét a rendezés szinte teljesen jellegtelenné teszi, így a színészeknek sincs túl sok lehetőségük a bravúrra. Ezért is lehet az, hogy általában ők is igyekeznek túljátszani szerepüket, vagy éppen a másik végletbe csúsznak bele, hogy nem is játszanak, csak elmondják a szövegüket. Az örömlány barátai és ismerősei fel-fel tűnnek a színpadon, de akkor sem változna semmi, ha ez nem így lenne.

Ebből fakad az, hogy rengeteg felesleges, kihagyható rész van az előadásban, amik csak hosszabbra nyújtják azt, de nem adnak hozzá semmit az értékéhez. Kiss Csaba rendezése nem átgondolt, nincs cél, ami felé halad. Az erotika, amire ki van élezve, nagyon erőtlen, és a színészi játék miatt gyakran nem működik. A történet maga pedig nem érthető, mert nem mutatja meg a motivációkat, és végül Maguerite és Armand, akiknek a rendező érzékelhetően oly elsöprően szeretné ábrázolni a szerelmét, nem elegek ahhoz, hogy a végsőkig küzdjenek egymásért. Így végül feltehetjük a kérdést, hogy hát akkor miről is szól ez az egész? A szerelem tragédiájáról, komédiájáról vagy abszurditásáról? Vagy az is lehet, hogy nem is szól semmiről?