Talán ez utóbbi a leginkább magával ragadó az előadásban. Hogy míg folyamatosan a határok feszegetése zajlik, mindvégig tudatosítva van, hogy az előadás itt és most, előttünk zajlik, folyamatos az önreflexió, addig semmiféle görcsösség vagy erőltetettség nem üti fel magát. Végig lendületes, érdekes és érdekfeszítő tud maradni a produkció, ami köszönhető az egyéni ötletek és mutatványok, valamint a különböző témák közötti egyensúlynak. A diákok a magány, a szabadság, a szerelem, az önmegvalósítás témáit járják körbe, egyedül, párosan, csoportosan, de van itt őrület, téboly, szerelem, kétség, rivalizálás, harc, reménytelenség és a végtelen érzése. Mindezt megtörik a dialógusok, kiszólások, amelyek egyrészt folyamatosan reagálnak a színpadon történtekre, másrészt állandó kapcsolatot tartanak a nézőkkel, harmadrészt pedig a cirkusz és valóság határait feszegetik, mi az, ami tényleg megtörténik, és mi az, ami meg van írva, hogy lehet kitörni, egyáltalán ki kell törni? Hiszen a szabályok le vannak fektetve, erre utal az indítókép, a gépelő lány és az arra mozgó artista, minden meg van írva. Igen ám, de akkor hol a szabadság? A válasz az eredményben van, a közös, felszabadult játékban, az azért viselt felelősségben, a végletekig eltolt, de nem megszegett szabályokban, a totális, teljes értékű tétben, illetve az általa okozott felszabadulásban.




Mindeközben pedig a látványos mutatványok széles palettája tárul elénk, az artisták meghódítják a kötelet, a drótot, a trapézt, a karikát, a spirált, a gömböt, a biciklit, a szaltók és flippek mindeközben a legtermészetesebb jelenségek. De az is, hogy valaki húsz percet ül a Fővárosi Nagycirkusz legmagasabb pontján, vagy éppen onnan lóg le, mindenféle biztosíték nélkül – teszi mindezt úgy, hogy a közönségen kívül ott és akkor valószínűleg senki nem izgul, senki nem izzad (legalábbis ez látszik). Az artisták is emberek, ők is küzdenek egymással, például egy lányért, aki épp elvonult a világtól, ezért fel kell érte mászni, úgy nagyjából húsz méter magasra. Erre használnak rudat, kötelet, meg egymás testét is persze. Meg van, hogy egy délutánitorna-szerű kéz a kézben lengés fiú és lány között egy szerelmi viharban csúcsosodik ki, és ez a csúcsosodás a legapróbb rezdülésekben is testet ölt, nem csak hang, nem csak gesztus, hanem egész test és egész mutatvány szintjén, egy mindent átható érzésben. Végig ez lengi be a levegőt: az, hogy a végtelenben kapálódzó, önmagát kereső kötéltáncos lánynak a mutatvány és az önfogalmazás tényleg létfontosságú. A húsz vagy harminc méter magasról leugró fiú ott és akkor tényleg feladta egy pillanatra. Ez talán az egyik legerősebb hatása a produkciónak: minden megtörténik és minden ott van a porondon, mert mindennek tétje van, és nem kevesebb, mint az életük – még a hibák is előttünk vannak, azok is részét képezik az előadásnak, az útnak. Ennek kifejezésére pedig korlátok nélkül használják a cirkusz minden hatáselemét.

Szó szerint és jelképesen is. Ezek a „srácok” ezeken a tárgyakon, eszközökön keresztül tudják kifejezni magukat, a részüket képezik, mint egyfajta plusz végtagok. Ahogy képesek ezekkel életveszélyes mutatványokra, úgy tudnak velük nevettetni is, és nem csak produkálni, hanem mesélni és kifejezni is. A színházszerű keret pedig egy nagy össznépi karikakockába bebújásban ér össze. Összegyűlnek a városi nyulak, vagy ha úgy tetszik az utcai mutatványosok, a hétköznapi megfigyelők, akik bárhol, bármikor, bármilyen térben szinte bármire képesek a testükkel, akik szabadok. És nem azért, mert tudnak pörögni, ugrálni, kötélen egyensúlyozni vagy bravúrosan átfordulni a levegőben, hanem azért, mert értik és érzik, hogy ez mit jelent számukra, hogy miért ilyen fontos, és ami a legfontosabb, hogy mindaz, ami a porondon van, az ők maguk.

Városi nyúlnak lenni a legjobb a világon.