A történet szerint Gyuri igazi csaló: diplomatának tud öltözni, és azon kívül, hogy remekül tudja törni a magyar nyelvet, még a pénzszórásban is jeleskedik, amiből gyári munkás lévén nem adatott neki túl sok, annyi viszont pont igen, hogy néhány órára nagyvilági úr lehessen, és az első _"Én lenni Viktor"_-ra hipp-hopp felcsusszanjanak a szoknyák és lecsusszanjanak a bugyik, és a lányok máris szép diplomatafeleségekként ábrándozhassanak önnönmagukról. Ám minden csoda három napig tart, ahogy Gyuri pénztárcája is, ami egészen addig nem nagy probléma, amíg egyszer csak beüt a ménkű: áldiplomatánk szerelmes lesz, és Gyuriban végképp összekuszálódnak a dolgok.

Drukkolhatnánk is a kisember nagy szerelmének bátran, ha ezzel a Gyurival csak egy pillanatig együtt tudnánk érezni: igazából elég bunkó és öntelt mint diplomata - miért nem vágja pofon őt egyik lány sem, rejtély -, civil életéről pedig csak annyit tudunk meg, hogy nem ilyenről álmodik senki. Persze megértjük Gyuri kiszabadulási törekvéseit, de jóval nehezebb dolgunk akad, ha át is akarnánk adni magunkat ennek a megértésnek, a kitörésekbe sűrített érzelmek ugyanis erre nem nagyon adnak lehetőséget. A Nemzeti Színház hatalmas terében a hidraulikával kiegészített díszlet úgy nyeli el a kigyomlálás és a kitörések utáni érzelemmaradékot, hogy annak hűlt helyét a mindent beborító feketeség veszi át, ami nem csoda: Rába Roland igazából egy stúdióelőadást feszített szét a nagyszínpadon, és az ennek nyomán kialakult űrt a nagy munka ellenére sem sikerült betömni, pedig a törekvés nagyon látszik. A grandiózus díszletbe és az állandóan változó színpadtérbe hangsúlyosan megkreáltan ülnek bele az egyes jelenetek és jelenetrészletek, amiből vagy az lesz, hogy a szilvaáruslányok három emelet magasban, mikronnyi területen kénytelenek koreografálva dalolni, vagy az, hogy az előszínpadon mérsékelten izgalmas témáról csevegő főszereplők mögött a virtuóz tollaslabdások _hátmögött-lábközött-kétlabdával_ produkciója legalábbis felhívja a figyelmet arra, hogy valami nem stimmel. Hasonló érzésünk lehet akkor is, amikor a szándékosan zeneileg leegyszerűsített, és tulajdonképpen csak a fő témát megtartó, többnyire zongorakísérlettel előadott, hangilag is roncsolt (gyakran hamis) dalbetétek után afféle _"mosttapsolj!"_ koreográfialezárás következik, ami fricskának erőtlen, komolynak pedig komolytalan. Ennek koncepciózus voltát talán az jelzi, hogy Tompos Kátya minden tekintetben tökéletes blues-betéte tragikus hirtelenséggel találja magát a következő jelenetben, mintha az ott szinte egyértelműen járó tapsot előre megfontoltan húzták volna ki az est forgatókönyvéből.

Az ilyen nézőbeszippantó effektektől és gesztusoktól nem hemzseg a produkció, sőt az első felvonásban igen nehéz rá példát találni. Fehér Tibor, a nyelvi esetlenség _cukiságából_ felépített Gyurija nem nagyon rendelkezik olyan személyiségjeggyel, amiért szimpatikussá válhatna, és vele mehetnénk, a Péterfy Bori-Bánfalvi Eszter-Gerlits Réka trió szilvaáruslányai Gyuri képzeletében incselkedő utcalányokként meghatározhatatlanok maradnak, és az elcsábított nők közül is csak Schell Judit (Katalin) és Tompos Kátya (Zsuzsanna) tud felépíteni hús-vér karaktert. Schell egy cinikus és kiábrándult, a valóságba beletört, komplett életet mutat fel, Tompos pedig érzékletesen őrlődik a hit és a józan ész között. Törőcsik Mari és Hollósi Frigyes biztonsággal zsebelik be a nézőtéri mosolyokat az aranylakodalmat már békével maguk mögött hagyó idős házaspár szerepéért, Makranczi Zalán pedig jelentőségteljes Feketeruhás férfi és Táncoló úr, de mivel karakterének értelmezési tartománya tulajdonképpen végtelen, jelentősége igen csekély.

A posztmodern közeg és a virágzó szocializmusban játszódó történet nem találja az összhangot, Rába ugyanis nem teremti meg azt a keretet, amiben annak, hogy valaki diplomata (és szabad ki-be járása van egy, a kisember számára hermetikusan lezárt országban), olyan hatalmat jelent, mint nagyon kevés más. De az is ötletszerűnek tűnik, hogy a darabbeli diplomatatalálkozó a Nemzeti Színházban kerül megrendezésre (ennek aktualitása kétségtelen, a darabban viszont nincs _megágyazva_ a dolognak), és ugyanez az érzésünk lehet a zenei minimalizmust tekintve, ami nagyon jó alapanyag lenne akkor, ha a pánkos, rappes és egyéb stílusötletek ennél sokkal bátrabban, és legalább olyan kompakt módon kerültek volna színpadra, mint a bluesos szóló.

Az előadás valami között van, pont abban az állapotban, amikor még se nem ez, se nem az, hagyományosnak posztmodern, posztmodernnek hagyományos, a formai elemek bár nem öncélúak, önmagukon nem igazán tudnak túlmutatni. Így marad egy _furcsa_ előadás egy _furcsa_ fiúról, aki kényszeres hóbortjának áldozataként végül kibogozhatlanul belegabalyodik saját szerepébe. De hogy miért ma, most, itt és így? A válasz valahol félúton megragadt.