Sok a hasonlóság a mai itthoni viszonyok és a '20-as, '30-as évek ausztriai közélete között: a boldog békeidők utáni háborúból még szinte felocsúdni sincs idő, amikor a gazdasági világválság következtében hirtelen megnő a munkanélküliség, a polgári liberális struktúra pedig működésképtelennek mutatkozik. A középréteg kezd megfenekleni, elindul a szélsőségek térnyerése. A komoly globális válság szép lassan beivódik a családok mindennapjaiba, beférkőzik minden gondolatba, és a legkülönbözőbb módon belülről kezdi el emészteni a lakosságot. Így minden, ami makroszinten megtörténik, mikroszinten is pontosan végigkövethető, és Zsámbéki Gábor rendezésének ebben rejlik az igazi ereje: egyszerre beszél az egyén és a társadalom sorsáról, kérlelhetetlen logikai egyértelműéggel.
Mert ebben a történetben okok és okozatok szövevénye adja ki a katartikus véget, nem pedig a cselekmény, amely tulajdonképpen egy kis közösség néhány évét követi nyomon. Egy lány áldozza fel mindenét a szerelemért, de nem úgy, mint egy hollywoodi filmben, hanem úgy, mint a hatodik emeleten, vagy a szomszéd lépcsőházban. A _bécsi erdő meséje_ ennek a lánynak a vesszőfutása.
Zsámbéki Gábor pontos dramaturgiai következetességgel három részre osztotta Ödön von Horváth művét: az első felvonás a boldog békeidő, a második a lejtőn való elindulás, a harmadik pedig a lejtő alja, ami már csak körvonalaiban hasonlít az első felvonás gondtalan miliőjére. Az ív pedig amilyen gondosan kidolgozott és finoman végigvezetett, annyira kegyetlen és szívbe markoló. Marianne ugyanis nem csinál semmi mást, minthogy a középszerű, szürke életet, amelyhez egy kvázi kényszerházasság vezetne, feladja egy csábító (Alfréd) két szép szeméért, a szerelemért. Ennek következtében apja kitagadja, csakhamar gyerek is születik, aki így házasságon kívüli fattyú lesz. A szerelem persze gyorsan kihűl, ám marad a nyomor és a gyerek. Marianne bártáncosnak áll, a gyerek pedig elkerül Alfréd családjához, ahol a nagymama az erkölcsre és a Jóistenre hivatkozva a legmélyebb gyűlölettel viszonyul a kicsihez.
A három rész színészileg is három külön egységet alkot, amelyet egy _mesélő_ fog egybe, kiemelve, hogy amit látunk az nem csak önmagában értelmezendő, hanem transzparens _meseként_ is. A Katona társulata egészen hátborzongató összteljesítményt produkál, amelyből szinte kirobban a végső tragédia szédületes ereje. Kár is egy ilyen szinte tökéletes összmunkát darabjaira szedni, azonban (a teljesség igénye nélkül) meg kell említeni Nagy Ervin Alfrédját, aki érzéketlen pitiánerségében is stílusos tud maradni, Fullajtár Andrea szeretethiányos Valériáját, aki kilóra veszi meg a fiatal fiúkat, de nem tud megbirkózni ennek erkölcsi következményeivel, Kovács Lehel szemellenzős és komplexusos, tankönyvműveltségével önnönmagát felsőbbrendűnek képzelő, kitartott Erichjét, Tóth Anita velejéig gonosz kislányát. Emlékezetes képet ad Bodnár Erika a megfáradt, megcsömörlött Anyáról vagy Szirtes Ági a vakságában kiszolgáltatott leszbikus társalkodónőről. Azonban a legmélyebb poklot kétségtelenül Bezerédi Zoltán és Rezes Judit járja be, s mindketten óriási alakítást nyújtanak. A Tündérkirály (Bezerédi) késve válik a vaskalapos apából szerető nagypapává, amely késés az új élet utolsó reményét is megsemmisíti, halálközeli monológja elementáris hatású, amelyet csak fokoz Marianne (Rezes) bukása, aki a szende kislányból válik végérvényesen megtört és megkeseredett asszonnyá, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy életét kénytelen a minden mondatában nyájasan bosszúszomjas és álszent Oszkár mellett leélni, akit Elek Ferenc játszik ijesztő ál-természetességgel. E démon több szinten is megjelenik; legdermesztőbb lenyomata talán Lázár Kati nagymamafigurája, aki képes minden eszmét, erkölcsöt és morált a színtiszta lelketlenség igájába vonni, tönkretéve mindenkit, aki akár csak a legtávolabbi kapcsolatba is kerül vele.
A _Mesél a bécsi a erdő_ viszont nem csak arról beszél, hogy a világ sötét, hanem képes végig megtartani a több forrásból táplálkozó komikumot is, a jelzésértékében kifejező minimáldíszlet (Khell Csörsz) és korabeli jelmezek (Szakács Györgyi) segítségével, és ezzel együtt rendkívül, de valóban kiemelkedően gazdagon, színesen és mai nyelven (dramaturg: Török Tamara) szól. Ami a színpadon történik, az mindannyiunknak ismerős, az útelágazás pedig világosan látszik.
Lépnünk pedig muszáj.
