― Biztosan így van ez? Nem lehet, hogy arról van szó, hogy az emberek éppen hogy keveset foglalkoznak az őket körülvevő világgal? És éppen ezért nő a fejükre a dolog, mert csak a korábban megtanult minták, modellek alapján gondolkodnak, és képtelenek reagálni az újra?
― Szó sincs róla. Az emberek a mindennapjaikban folyton új és új dolgokkal szembesülnek, és ezt szeretnék kipihenni a színházban. És a színház az ő kedvükben jár – itt van Esztergályos Cecília és Bodrogi Gyula. Kedvesek, édesek, aranyosak együtt. Meg hát az időseknek is jár egy kis szabadság, éppen eleget gürcöltek életükben. A darab erről szól, és ezért volt nagyszerű.
― Ez biztos az emberek kedvében járás? Odatenni egy előadást úgy, hogy az valójában tényleg nem szól semmiről a szövegen kívül – meg arról, hogy a két főszereplő remekül tud poentírozni? Ez elég? Nem tűnik fel, hogy az a világ, amit az előadás olyan szépnek és ideálisnak mutat, annak máig ható szörnyű következményei vannak? Hogy az emberi történet, a maga egyszerűségében és naivitásában szép, de üres?
― Már hogy lenne üres! Szeretni mindenki akar, és van kiegyezés fiatalok és idősek között, csak odafigyelés kell, emberi szó és ennyi. Mi mondanivaló kell még ezen túl?
― Mondanivaló nem kell, azt majd hozzáteszi a közönség, inkább határozott állítások és koncepció kellenek, mondanivaló helyett. Az a kérdés, hogy ez a nyilvánvaló és szép üzenet biztosan kitölt-e egy estét úgy, hogy a múltban játszódik, és nem jelenünk meg benne semmiféle szinten mi, akik itt és most élünk?
―Már hogyne jelennénk meg. Mi megéltük ezeket az éveket.
― És ilyen felhőtlennek, gondtalannak látod azokat, mint amilyennek az előadás mutatja?
― Dehogyis. De mi akkor voltunk fiatalok, és életünk legszebb évei voltak. De nem értem, miért baj, ha a múltban játszódik valami. A film is a múltban játszódik, milyen édes volt a Kiss Manyi, és milyen kedves a Páger... Sose felejtem el.
― Akkor milyen hozzáadott értéke van a filmhez képest az előadásnak?
― Épp ezt mondom, hogy nem kell mindig hozzátenni valamit olyasvalamihez, ami úgy jó, ahogy van.
― Nem értem. Ezzel azt mondod, hogy az előadást meg sem kellett volna csinálni, hiszen az akkori film ma is megtekinthető, nincs szükség arra, hogy operett- és táncdalrészletekkel feldúsítva, a fellelhető díszletelemekből és a szövegkönyvből csináljunk egy olyan előadást, ami legfeljebb felidézi a filmet, de nem lesz jobb nála. Nem?
― Kiforgatod a szavaimat. Ez a történet szórakoztató, a színészek aranyosak, a dalokat mindenki szereti. Azt mondom, hogy itt arról van szó, hogy a színház feleljen meg a közönség igényeinek. És igenis, az emberek vágynak a boldogsághoz vezető történetekre.
― És ahelyett, hogy az oda vezető útról beszélnénk, inkább adjuk nekik oda két és fél órában, hadd érezzék, hogy részesei valaminek – ami valójában teljesen hamis.
― Már miért lenne hamis? Ők pontosan tudják, hogy színházban vannak, hogy ez nem a valóság.
― Az előbb azt mondtad, hogy ezt akarják elfelejteni.
― Igen. A színház kiszolgál egy valós igényt, embernek nézi a nézőit, akiket kevés szabadidejükben nem érdekelnek a mélyfilozófiai gondolatok. Ugye, szóba is került a Hamlet, és mindenki nevetett, hogy milyen hosszú – biztosan látták itt a József Attila Színházban, két és fél óra, szünet nélkül – ki tudja egyáltalán végignézni?
― Egy olyan előadásról beszélsz, amire el sem mentél. Fogalmad sincs, hogy mennyire gazdag, mennyire jelenidejű és mélységével együtt mennyire humoros volt.
― A Hamlet ne legyen vicces. A Mici néni legyen vicces, ahogy így is volt.
― Miért ne lehetne a Hamlet éppen vicces? Ki hoz ilyen döntést, hogy az nem lehet vicces? Hogy annak fennköltnek _kell_ lennie, annak komolynak, annak meg komikusnak? Miért ne lehetne sokféleképpen olvasni egy drámát? Ahogy az életünk sem egyféle. Ráadásul ezesetben a humor a szerző által létrehozott szituációból keletkezik. Azt mondod, hogy kiszolgálja a nézőt a színház – hát ilyen keveset gondol a nézőjéről, hogy elég meglovagolni Esztergályos és Bodrogi tehetségét? Hiszen ők úgyis el tudják mondani jól a szöveget! És mivel az egész előadás rájuk épül, eljátsszák saját magukat, a többiek meg egyetlen sablont csinálnak – ki jobban, ki rosszabbul. Ha ezek a színészek nem tudnák olyan jól a szakmájuk technikáját, mint amennyire, ez egy haknielőadás szintje lenne.
― Ez elég megalapozatlan kijelentés. Igaztalan és lenéző. A szakmai tudás megbecsülendő kincs.
― Ez igaz, de mondj valamit, ami – egy-két gesztuson kívül, mint amikor a mikrofonnál éneklő színész _reagál_ arra, ami a belső színpadon történik – túlmutatott a leírt szövegen!
― Már megint itt tartunk? Miért kéne túlmutatni azon? A siker magáért beszél. A nézőknek maximálisan tetszett az előadás, nevettek és tapsoltak sokat. Te is hallottad. Azt kapták a pénzükért, amit vártak. Miért kell mindig fanyalogni?
― Egy pillanat. Azt nem a pénzükért kapták, hanem minden egyes forintért, amit a közadókból kap a színház. Mindenki adójából kap minden színház. A színház pedig lehet, hogy így törődik a nézőivel, de más oldalról vannak problémák a nézőhöz való viszonnyal. Az első három sor a jobb oldal 5-10. ülésén nem látja a színpad egy részét, mert eltakarja egy – csak a szünetben használt – derítő. De mondok jobbat: az előadás után a nézőtéri nénik szinte kilökdösik az embereket, még jócskán vannak az előcsarnokban, amikor rájuk oltják a villanyt. A múltkor Az öreg hölgy látogatása közben – szinte felfoghatatlan, hogy az is a József Attilában megy, teljes identitászavar – az utolsó félórában a hátsó székeken ülő nézőtéri dolgozó az állandó zacskó- és kulcscsörgetéssel élvezhetetlenné tette az előadást. Akkor miről beszélünk?
― Egyrészt ez nem tartozik ide, másrészt azt bezzeg nem sorolod fel, amikor minden rendben megy. Márpedig ez egy-egy példa, nem pedig a színház egésze. Különben is: a Mici néni két élete nem hasonlítható össze Az öreg hölggyel. Én örülök neki, hogy az új vezetés nem mond le rólunk, akik azért járunk ide, hogy igazán kikapcsolódhassunk. Jut eszembe: mit fogsz írni róla?
― Fogós kérdés. Még nem tudom.