A történet valamikor napjainkban indul, amikor Stopli bácsi kilóg a kórházból, hogy megnézze a magyar fociválogatott meccsét – ötven éve nem hagyott ki meccset, miért pont egy műtét miatt tenné. Ott találkozik régi barátjával, Kalappal és egy ismeretlennel – meg persze huligán fradistákkal és az őt kereső unokahúgával (illetve vele nem) –, és elkezdik feleleveníteni a múltat, a nagy '50-es éveket. Amikor még mindenki a grundra járt tengózni, vagy kispályán rúgni a bőrt, amikor páran, kis csapatokban újrajátszották a helsinki olimpiát, amikor a foci szerelem volt, és még a szerelmes párok is csak meccsek után csőröztek. Aztán persze jött a berni vb, és ahogy minden álom, ez is véget ért egyszer: négy év veretlenség után az Aranycsapat egyszer kapott ki, az NSZK-tól, a döntőben.

Amitől ez az előadás több lesz, mint egy múltidézés, az az, hogy _szó sincs álmodozásról_. Tasnádi Csaba élőként, létezőként kezeli az '50-es éveket, olyan világként, ahol tényleg éltek emberek, mindenféle merengés, búsongás és nosztalgia nélkül, olyan emberek, akik élni akartak, akik tudták élvezni az életet, és akik imádták a focit. Ez utóbbi ugyanolyan része ennek a világnak, mint az előadásban felcsendülő Fenyő Miklós-dalok, amik együtt lélegeznek a szabadságot hajszoló, betiltott könyveket böngésző fiatalokkal, akiknek a labdarúgás és ez a zene együtt jelenti a kötetlenséget.

De ahogy úgy általában nálunk, minden jóban van valami rossz, ugyanígy az előadásban is, aminek több, mint a fele könnyedén, szórakoztatóan, önfeledten labdázgat a nézőkkel, és csak azután emlékezteti őket arra, hogy tényleg az ötvenes években járunk, aminek része volt a forradalom is, annak minden előzményével és következményével együtt. Szóval nem lehet csak úgy örülni, nem lehet csak úgy focizni, drukkolni, korcsolyázni a jégen, vagy fodrászhoz járni, vigyázni kell arra, hogy ki, mit és mikor mond. De mindaddig, amíg ez a pillanat nem következik be, a hangulat tényleg magával ragadó.

Csík György könnyen kezelhető, egyszerű, focilabdából kivágott lelátódíszlete és az azt körbevevő magyar zászlók tökéletes egységet képeznek a színpadi eseményekkel, csak akkor válnak hangsúlyossá, amikor szükség van rájuk. A középen pompázó vetítővászonra kerülő képek pedig az egyszerű realizmus ellenére kellemes hátteret adnak a történésekhez, hiszen úgy és annyira vannak használva, amire és amennyire valóak. Papp Janó extravagáns korabeli ruhákba bújtatta a szereplőket, akikről így egyként kiáltozik (sőt szinte másokat is magához szólít) a szabadság – talán leghangulatosabbak közülük a fürdőruhák, amik bár stílusukban abszolút egy régen elmúlt kort idéznek, színvilágukban kihívóak a mai szem számára is. Mindezt még megfejelik Bobis László az egész színpadot ötletesen, élőn, a rocky elemeit felszabadultan, vidáman felhasználó koreográfiái.

Mindehhez persze szükséges az a fajta színészi attitűd, ami sugárzik a Móricz Zsigmond Színház társulatából: itt mindenki egyként vesz részt az előadásban, a legutolsó táncostól a legfontosabb szerepeket alakító színészekig. Az egyik legérdekesebb közülük talán Gáspár Tibor Stopli bácsija, aki a színész alakításában mindazt a mentalitást magában hordozza, amitől az előadás igyekszik távol tartani magát: ragaszkodik a múlthoz, szinte abban él, és szentül hiszi, hogy '54-ben mindenki ellenünk esküdött össze. Gáspár szinte végtelen energiával teszi változatossá a makacs, ötven éve ugyanabban a cipőben meccset néző, elvekhez ragaszkodó drukkert. Bárány Frigyes a kezdeti ismeretlenségből fokozatosan teszi egyre kérdésesebbé az Elegáns úr szerepét a történetben, pontosan éreztetve minden fordulatot. Vaszkó Bence kis Stoplija életrevaló, energikus, rajongó és tettre kész fiatal, aki amint tettre kerül a sor – például szerelem –, azonnal berezel, a színész pedig szórakoztatóan mozgatja karakterét e két véglet között. Tóth Zoltán László Angyal Gyurija még a nőknek is képes újat mondani a nőkről, vagány és csábító. Bár Tóth alapvetően egy teljesen sablonos figurából dolgozik, annak gesztusait annyira komolyan és következetesen építi fel, hogy nem kétséges, milyen csábító. Kuthy Patrícia rajongásban és csöndességben is természetes csáberővel, rejtett céltudatossággal formálja meg Winkler Zsófit. Fridrik Noémi pedig akaratosnak, elesettnek, összetörtnek és keménynek egyszerre mutatja Winkler Marit. De mindenki közül Gerle Andreának jutott a legnehezebb feladat, akinek egyetlen jelenetből kell kirajzolnia Ollállá csak sejthető, de egyáltalán nem ismert tragédiáját. A nőről, akit prostituáltnak néznek a fiatalok, kiderül, hogy _tényleg_ szereti a gyerekeket. Gerle pedig ennek okát az utolsó pillanatig rejtegeti, sőt a lebukás pillanatában is rejtegetni szeretné. A színésznő egyik pillanatról a másikra fordítja át a komikus pillanatokat szívszorító szemlesütésbe, ami az előadás legerősebb pillanata.

Erősebb, mint amikor halljuk, hogy Stopli bácsi szíve helyén egy focilabda pattog, és amikor leáll, akkor lefújják a meccsét. Mivel ez a giccses pillanat pontosan addig tart, ameddig, összességében a szép, kellemes emlék maradhat meg mindenkiben. Ami sokkal jobb, mint tovább nyújtani, tovább nyújtani az '54-es döntőt, azon görcsölni, hogy _mi lett volna ha_. A labda _nem_ pattant be a kapufáról, majd Puskás gólját _nem_ adták meg, nem lett 4:3 a meccs vége, 2:3 lett, _vesztettünk_. De _szép_ volt, még akkor is, ha szomorú, ami utána jött. Örüljünk, hogy ez sikerült, és lépjünk tovább.