Az első felvonás során Zsótér Sándor rendezésében a Színház- és Filmművészeti Egyetem másodéves színészhallgatói adnak elő részleteket Meller Rózsi Írja hadnagy című darabjából. A történet a diktatórikus berendezkedésű cári Oroszországban játszódik, ahol aki ellentmond a cárnak, halálnak halálával lakol engedetlenégéért. A hadsereg írnoka elkövet két apró baklövést: minden szót lejegyez, amit diktálnak neki, így amikor felszólítják, hogy „Írja, hadnagy!”, ő azt úgy jegyzi le, mintha az egyik katona nevét vetné papírra, így születik meg Írja hadnagy. Majd egy félrehallás következtében halottnak nyilvánít egy még élő katonát. Ambrus Mária díszlet- és térkialakítása hangsúlyozza az írott szó mindenhatóságát: a mennyezetről rengeteg hosszú hullámpapír-tekercs lóg le, melyek fel- és letekerése ráadásul különleges hanghatást is biztosít. Érezzük _a papír súlyát_, és ezáltal lassan világossá válik előttünk, hogy ami a cári udvarban lejegyzésre kerül, és a cár aláírásával van ellátva, az utólag megmásíthatatlan. Így válik a cár Istenhez hasonlatossá: ő lesz élet és halál ura. Udvarában a két legobjektívebb fogalom válik szubjektívvé (pontosabban a kizárólag a szubjektumon át értelmezhető tartalmat _nevezi ki objektívvé_ a hatalom): a valóság és az igazság. Az lesz valós és az lesz igaz, amit ő annak tart. Ebben a világban fontos az is, hogy a szabályoktól és törvényektől nem szabad eltérni. Azokról a szabályokról és törvényekről van szó, amelyek elvileg azért születtek, hogy egy objektív, racionális igazságot szolgáljanak, itt mégis teljesen irracionálissá válnak. Egy ilyen világban bármi megtörténhet, még az is, hogy valaki, aki meg sem halt, újjászületik...
A második felvonásban Máté Gábor rendezésében a Katona József Színház színészei olvasnak fel rövid cikkeket, leveleket, életrajzokat, visszaemlékezéseket Meller Rózsi drámaírónő életéről, életéből. Boronkay Soma dramaturg munkája révén sok-sok forrásból sok-sok információt kapunk ömlesztve. Meller Rózsi orvosnő vagy írónő vagy mindkettő? Magyarországon él vagy Németországban vagy hol? Álnéven ír vagy a saját nevén? Sikeresek a színpadra vitt drámái vagy nem? Meg akarták gyilkolni vagy öngyilkos akart lenni vagy csak fel akarta hívni magára a figyelmet? A nácik célpontjává vált? Zsidó? Kommunista? Ezek a kérdések mind felmerülnek vele kapcsolatban abban az időben, amikor a média a szájára veszi. Névtelen orvosnőből egyszerre afféle _celebművésznővé_ válik, akiről mindenki beszél. Kap ő hideget, meleget, írnak róla igazat (keveset) és igaztalant (sokat), de hát ha az első felvonás szemszögéből értelmezünk némi iróniával, akkor az, hogy mi az igaz, akár szubjektív is lehet, és végül eljuthatunk oda is, hogy minden igaz. Így kerül elő újra a leírt szó hatalma. Ami szignálva van, ami megjelenik a médiában, azt emberi mivoltunkból fakadóan (nem szeretjük, ha becsapnak, és azt sem, ha gondolkodnunk kell) alapvetően úgy tekintjük, mintha igaz lenne. Nem élünk forráskritikával, mert sokkal egyszerűbb elhinni, amit a szánkba adnak. Egyébként is: _csak_ egy ember életéről van szó (ez is visszautal az első felvonásra), és ami a legfontosabb: _nem a mi életünkről_.
A színésznövendékek robotszerű mozgásukkal, az állandó tisztelgésekkel, meneteléssel és érces hangú üvöltözéssel hitelesek a katonák szerepében (bár nyelvbotlásaik még gyakran vannak). A második felvonásban Bodnár Erika, Hajduk Károly, Kiss Eszter, Pálmai Anna és Pelsőczy Réka bravúrosan játszanak hangszínükkel, mindig alkalmazkodnak a felolvasandó szöveg stílusához, amivel segítik a szöveg megértését, sőt rendre újabb értelmezési síkot nyitnak meg a néző számára.
Az előadás vége felé odáig jutunk, hogy még abban is kételkedünk, hogy egyáltalán létezett-e Meller Rózsi, és írt-e drámát Írja hadnagy címmel, de legalább kételkedünk. Sok minden van itt belesűrítve bő száz percbe: a színház reflektál önmagára és a médiára, és mindezt úgy teszi, hogy egyszerre abszurd, vicces és kegyetlenül mai.
