Eltűnt például az álom síkja: Muhi Andris lefekvéshez készülődik a szobájában, amikor megjelenik Maszat Janka, akivel rég barátságban van. Andris pedig tényleg elindul megmenteni Maszat-hegy lakóit, és innen bizony nem képzelgés a Náthás angol költővel való találkozó, Makula bácsi felvilágosítása, Janka elrabolása, a kaland a Babaarcú démonnal, Janka másodszori elrablása, a szöktetés a takarítóbrigád partvisai közül, a kaland a kalózokkal, majd az újabb szökés a Paca-börtönből, és Janka újbóli elrablása, hanem valóság. _Mesei valóság_, olyan, mint amikor a fiú elindul, hogy kiszabadítsa a királylányt. És vannak új szereplők is, például Badarország határőre, Turgenyev, vagy a magát Büdös pizsamázónak álcázó titkos ügynök, vagy a szöszöségben fetrengő Szösz néne. És vannak új dalok is. De hogy mitől lesz a mese mese?
Például a látványtól. Árvai György díszlete könnyen kezelhető, nyitható, emelhető, csúszdás-lépcsős-rudas fallal biztosít egy hatalmas fehér felületet mindenféle színekben pompázó sötét-világos fénynek, vagy a Magyar népmesék motívumait is felelevenítő vetített képeknek és a bejátszott kisfilmeknek. Balog Zsófi ízléses színekben pompázó jelmezei pedig mesekönyvbe illesztik még a legapróbb karaktereket is. De Néder Panni rendezése nem ül bele ebbe a kétségkívül ötletes látványvilágba: állandóan mozgatja, néhol apró ötletekkel életre kelti azt (a zenekari árokból kinövő virág, a kecsöpvédő esernyők). Ettől persze még nem igazi mese a mese - sokkal inkább a szereplőktől, a különféle furcsa, de élő figuráktól válik tényleg azzá.
Kovács Patrícia maradéktalanul Maszat Janka bőrébe bújik, egy flegma, pimasz, vagány, Andrist titkon csábítgató igazi kislányt varázsol a színpadra – aki egyébként sokkal inkább központi szereplője az átdolgozott változatnak, mint az eredetinek. Molnár Áron gesztusokkal ugyan érzékelteti Andris lazaságát és bátor világmegismerő kíváncsiságát, azonban a színész játékában ezek jelzések maradnak, és nem állnak össze teljes értékű Muhi Andrissá. Józan László költőien kedves és játékos Náthás angol költő, Gyuriska János annyira természetesen és őszintén kezeli a Büdös pizsamázó bélgondokkal küszködő dalát, hogy nincs szülő a nézőtéren, aki kínosnak érezhetné, sőt a gyerekekkel közösen tör ki a kacaj. Hegyi Barbara mind magányos démonként, mind a frusztáltan tisztaságmániás Szeplőtlen Szilviaként remek érzékkel bánik a merev tekintettel. Halász Judit szerepével és a nézőkkel együtt játszik Szösz néne alakjában. Csőre Gábor Turgenyev egyetlen jelenéséből társadalomkritikai áthallásokkal szellemesen teletűzdelt, az ostobaságára büszke badar határőrt formál, amin még az is nevet, aki nem érti. Csőre Pali kalóza az aljasság mintaképe, nála talán csak Juhász István Paca cárja félelmetesebb és ijesztőbb, amely félelmetességet a színész pillanatok alatt feloldja egy hexameter agyonhangsúlyozásáért.
Mindez nemcsak a színészek ötletes alakítását, hanem a dramaturgok (Garai Judit és Marsalkó Eszter) alapos munkáját is dicséri – tényleg csak egy-két, egy-egy pillanattal a kelleténél hosszabb jelenet akadt. Ennek a következetes élő-mesefigura megformálásnak köszönhető az, hogy Varró és Teslár minden rímjátéka, váratlanul konkrét szójátéka _teljes pompájában hódíthat_ a nézőtéren. Egyedül talán a dalok képtelenek erre. Hiába vannak kidolgozva azok az éneklések, sok Presser-dallam a sovány alulhangszerelésnek (Makula bácsi dala vagy a főcímdalnak is nevezhető Induló az indulásról című dal), sok pedig az esetlen hangosításnak köszönhetően – a zenekar néha elnyomja a színészeket, néha pedig fordítva – vész el. _Sajnos_.
De még ennek ellenére is, meg annak ellenére is, hogy az előadás 9 éves kortól ajánlott – igazából csak egy-két poénnál merül fel, hogy a nagyon kicsik még nem teljesen értik – _igazi családi mese_ várja a Pesti Színházba tévedőket. A családoknak pedig érdemes odatévedniük, pláne így, karácsony táján. Vagy bármikor máskor.
