Ha valami nagyon hiányzik Kovács Kristóf darabjából (ami stílusában, szituációiban, abszurd humorában néhol a megszólalásig hasonlít Tasnádi István műveire – szigorúan csak a megszólalásig!), és szintúgy magából az előadásból, az a rétegzettség és az összetett kérdésfelvetés. Pedig a forma sokszínű: van cigány mese, bolti lopás, orvosi beavatkozás, világkongresszus, ismertető, az utolsó cigány sértetlen konzerválása, tévéshow, kiállítás, szóval minden, amit el lehet képzelni, csak valahogy a probléma, illetve annak _okai_, képei, oldalai _nem látszódnak_.
Az előadás revelatív pillanataiban is – köszönhetően egy-két remek színészi alakításnak – csak a sztereotípiákból táplálkozó poénkodásokig jut, azonban valódi problémafelvetésre alkalmatlan, mert szigorúan ragaszkodik az okozathoz, tudomást sem véve az okokról, a probléma sokszínűségéről. A _„hová küldjük a cigányokat”_ kérdésre érkező _„lőjük ki az űrbe”_ válaszra, csak egy _„de hát ők is emberek”_ közhelyes és meglehetősen ötlettelen válasz érkezik. És érkezik még utána tömegével hasonló. Így az első felvonás – aminek előtéri előjátéka egyébként meglehetősen szellemesen vezeti fel a témát –, de nem így a második, ahol már nem csak a kelleténél jóval bővebb lére eresztett, az önismétlést egészen a demagógiáig hajszoló színpadi hadműveletek sorjáznak (például a kilenc, kivégzéshez sorban álló cigány – akik érthetetlen, hogy miért nem tízen vannak, ha már tízről beszélnek).
Ennek ellenére akadnak színészi alakítások, amik legalább pillanatokra elfedik a jelentek felszínességét. Például Katona László figurái, amiket a színész remek érzékenységgel és határérzékkel tol el a végletekig, átadva az abszurd humor minden szellemességét. Mohai Tamás minden szerepébe elvetemült agressziót és energikusságot fecskendez, kiemelkedő ritmusérzékkel – alakjai közül legemlékezetesebb a boltban nem-lopáson kapott cigány, és a fejetlen ismeretlen (aki mindig elfelejti, hogy nincs feje). Scherer Péter szenvedélyes, a dolgok kegyetlen értelmetlenségét értelmesen, mosolyogva átadó, esetlen karaktereket éltet a színpadon. Tárlatvezetője sokkal teljes értékűbb és érthetőbb alak, mint Polgár Péteré, aki szélsőjobbos karakterét nem tudja úgy kitölteni, hogy az ne legyen teljesen közhelyes. Szabó Vera alakításai közül legkiemelkedőbb az emberséget teljesen nélkülöző, mindent csak kísérleti alanynak néző orvosnő. Lass Bea pedig igyekszik a realitás talaján maradni műsorvezető-karikatúrájában, azonban a köré épülő, totálisan félrecsúszott, vélhetőleg médiát és embereket egyaránt kritizáló jelenetet ő sem tudja megmenteni.
Az ötlet nem rossz, hogy egy közösségi élményen keresztül – elvégre az első felvonás nézőket forgató, színpadot és nézőteret bejátszó, mesélős (egyébként inkább mozgalmas, mint nélkülözhetetlen) felütése mintha az lenne – beszéljünk a cigánysághoz való viszonyunkról, illetve a cigányság hozzánk fűződő viszonyáról, de ehhez nem elég a formai sokszínűség, főként, ha nem mutat ívet és irányt a tartalom. Ehhez jól jött volna egy dramaturg, aki ezt a bizonyos ívet kisilabizálta volna a sok betű közül, és egy rendező, aki valamit megpróbál kihozni a zsíroskenyerezésben lecsengő hullanézegetésből. Már csak azért is, hogy ne forduljon néha visszájára az előadás, és legyen képes feltenni kérdéseket is, ahogyan a szintén ezt a témát feldolgozó Cigányok teszi. Ebben a formában a produkció méltányolható szándékai ellenére csupán megúszás, blöff, és röhögtetni akaró, fájdalmas közhelyhalom.
