Kezdve a díszleten (Fodor Viola), amelyek a fal mögötti tartalmat mutatják, és a jelmezen (Remete Kriszta), amelyen a varrás kívül van. Vagy a felütésen: a beérkező három színész megjelenésétől az első megszólalásáig öt-hat perc is eltelik. Játék az emberekkel, a nézőkkel. Ki bírja tovább? Tényleg mennyire nehéz elkezdeni egy színdarabot (különösen, ha a kezdetre már el van kezdve), és mennyivel egyszerűbb mindenki dolga, ha az alapszituációt – a hosszas bevezető szakasz helyett – ismertetik a nézőkkel. Természetesen nem hisszük el, hogy bármilyen szöveg helyettesítené a motivikai háló tisztes megszövését - és ez ebben az előadásban látszik a legjobban. A Mohácsi testvérek (az előadás dramaturgja Mohácsi István, aki néhány motívum esetében korszerűsítette, de a darab struktúráját alapjaiban változatlanul hagyta, úgy, hogy közben minden létező humorforrást kiaknázott) nem maradnak adósok a részletes jellemzéssel, ami nem kevéssé mutat túl az alaphelyzetet felvázoló néhány mondaton.

Merthogy ezek a szereplők szinte csak a történet szintjén emlékeztetnek az eddig látott feldolgozások szereplőire. Például - Turai és Gál ebben a színházban nem barátok, nem cimborák, sőt vélhetően ki nem állhatják egymást, és egyik sem bölcsebb a másiknál. Mindössze íróként jól kiegészítik egymást, és ez hasznot hajt a szórakoztatóiparban. Az ő együttműködésük titka ennyi, s nem több. Gál nem "másodhegedűs", nem sodródó epizodista, sőt, ebben az előadásban van keresztneve is: Frigyes.

Még tovább menve: ebben az előadásban Turai játékának tétje van. Nem arról a holmi bravúrról van szó, hogy a szunnyadó zseni elrendezi a fiatal szerelmesek között adódó incidenst. Mohácsiék nyilvánvalóvá teszik, hogy itt érdekek játszanak. A fiatal Ádám nem hagyhatja ott a készülő operettet, nem hagyhatja ott a primadonnát. Ádám – akinek édesanyjával Turainak volt valami esete, több kis flörtnél talán: nem véletlenül botlik meg kétszer is a nyelve, s nevezi fiának a fiút – sorsa és jövője már _el van rendezve_, s ezért nem láthatja a valóságot. Turai a színház segítségével fikcióvá teszi a realitást. A látszatnak kell győznie, és elfednie a burokban tartott ifjú elől a valóság rútságát.

Kovács Zsolt kivételes alakítása hidegnek és pengeéles elméjűnek mutatja Turai színműírót. Mindig pontosan tudja, mit és kit kell használni a hatás (a látszat) érdekében, és kíméletlenül használja is. Darabjával gyakorlatilag kivégzi Almády színészt – minden érzelem nélkül nézi és instruálja végig az előadást. Érzelem csak Ádámhoz fűzi – meg Annie-hoz: a színésznő afféle biztos pontként bújik Turaihoz, sokkal bizalmasabban, mint egy atyai jóbaráthoz. Mondjuk ki: szabályos szerelmi évődés zajlik Turai és Annie között, ami azonban nem lép át semmiféle határt, csupán sejtet egy meglehetősen mély viszonyt.

A fiatal zeneszerzőt Takács Géza az élettől elzárt, naiv, érzelmes fiatalként jellemez, aki előtt szinte kizárólag saját művészete lebeg. Sorsának irányítását a darabíró párosra bízta, a felelősség átruházása a szabadságról való lemondásról is szól. Neki elhihető, hogy a második felvonást egy lövéssel fejezné be – a fejébe. Csak a szerencsén múlik, hogy nem így történik. Az Annie-t játszó Grisnik Petra érdekei szerint szeszélyes. Professzionálisan űzött képmutatása kétségtelen szaktudásból fakad. Azt azonban eltagadni nem tudja, hogy tényleg szereti Almádyt, de szereti Ádámot is. De a legjobban - a ragaszkodáson túl - Turait, de nem elhanyagolható az a tény sem, hogy egzisztenciát csak az utóbbi tud neki adni.

Kelemen József Gálja tudja és látja, mi történik – az ő aforizmáiból lopja Turai a Feydeau-mondatokat (így idéződik meg a kaposvári Mohácsi-életmű: elhangzik, hogy a kastély népe tőle csak a Bolha a fülbe című darabot ismeri, így érdemes a Turai-szöveg álszerzőjeként feltüntetni - nota bene: Annie a Te rongyos életet dalolja a Csárdáskirálynőből). Ez a Gál nem másodhegedűs, ő nem azért nevezi papírízűnek az Annie és Almády által előző este előadott szöveget, mert így gondolja, hanem mert rájön, mi Turai terve. Szvath Tamás mindentől tökéletesen elszigetelt Titkára merő frusztrációhalom és frankofón majmolás. Karácsony Tamás Dvornicsek lakája pedig a rendszer igazi működtetője, óraműpontosságú, merev, tartásos, szorgalmas és figyelmes, megfelelni vágyó ember – sőt, tulajdonképpen az egyetlen ember a kastélyban. Ember, és nem művész, se nem színész, se nem író, se nem zeneszerző, se nem súgó. Ő az, aki a dolgát végzi.

A legösszetettebb feladat Kocsis Pálnak jutott. Almády a klasszikus stíl rajongója, afféle konzervatív, tartásos magyar úr – ami önképbe a családapai státus mellé nehezen fér bele az Annie utáni koslatás. Turai ezzel töri meg Almády egyenes gerincét. Kocsis amellett, hogy zseniális paródiát csinál a megjegyezhetetlen francia nevekből, a színész tragédiáját is eljátssza: azon a bizonyos olvasópróbán beleöregszik a saját korába – és ezt megmutatni úgy, ahogyan, nos, ez teljesítmény a javából. Kocsis által Almádyt mélyen szánni - mi több: őszintén sajnálni kezdjük.

Nem is Almádyt sajnáljuk annyira ám. Hanem azt, hogy csak Ádámot lehet megvezetni a színjátékkal, bennünket nem. Hogy _látjuk_, ahogy az az ártatlan, hamvas, pihés őszibarack minduntalan citrommá változik. És amikor Turai a végén alaposan szemügyre vesz mindent - a zsöllyét, a páholyokat, az erkélyt, a mennyezetet, a lámpatesteket, vagyis _a mi világunkat_ –, mielőtt véget érne az előadás, az búcsú. Kovács Zsolt-Turai Sándor nézésétől a kastély kifordított faállványzata mintha az utolsó néma percben vesztőhellyé válna, a varrások felfeslenek, a falak díszletté, a ruhák jelmezzé válnak, és a színház megmutatja mindezt.

Nézz te is magad köré, és fedezd fel, mi az, ami csak díszlet, ami csak jelmez, ami csak kellék. Hogy mi a te valóságod. Mert a látszatnak véget kell vetni.