Történet helyett sokkal inkább a röhejesen ragaszkodó, akaró, érzelmi zsákutcákba és túltöltődésekbe belefutó emberek nem túl higgadt, sőt, kifejezetten agresszív hangulata fogja össze az előadást. Kis sztorik azért akadnak, színészekről, színésznőkről, egy tűzoltó-tűzszerész családról és annak sarjáról, a Folyamat rádió közbeiktatott közvetítéseivel, apró, egymásba fűződő szálakkal. A kisgyerekektől a nagyszülőkig mindenki részt vesz a játékban, és mindenki bármikor részt vehet benne. Annak ellenére, hogy az előadás egyszer-egyszer maga is belezavarodik, a bármelyik színész bármelyik történetbe bármikor beszállhat forma izgalmas és rendkívül kifejező ötlet. És ami még fontos, hogy bár a rendező, a dramaturg és a társulat által írt szöveg néhol túlzottan is önismétlő, és a játékosok minden energiabedobásuk ellenére sem képesek feszülten tartani a figyelmet, a színészek és szerepek közötti állandó játékos váltogatással nagyon mozgalmasnak és így sodrónak tűnik az előadás.
Ebben persze nagy szerepük van a színészeknek, különösképpen a kicsit személyesebbre hangolt monológoknak, amiket páran annyira közel hoznak, hogy mi, nézők is kénytelenek vagyunk hasonló helyzetekre vadászni a privát életünkből. Mészáros Máté a kétségbeesésből elképesztő feszültségekbe menekülő, pillanatonként három stroke-ot kapó férfija, a mindennapi kötelező szexen aggódásával kiszámíthatatlan meglepetéseket képes okozni. Géczi Zoltán több kisebb figurában (a teljesen érdektelen lótenyésztő, az értetlen tűzszerész, az idióta vendég) remekel, miközben személyesebb monológját kérdésekkel telve mondja el. Az előadás egyik csúcspontja, amikor Láng Annamária kacéran pofátlan riporternőjével szinte teljesen levetkőzve, áthallásokkal telve beszélnek el egymás mellett. Dengyel Iván a megható és a nevetséges széléig tolja az öregségében fiatalságra vágyó apát. Varju Kálmán sötétségbe burkolózva szorong, Rusznák András végeláthatatlanul ragaszkodik a mini karácsonyfájához, Tornyi Ildikó akaratos és önző gyerek, Pap Vera az újdonsült lehetőségek előtt értetlenül álló feleség, Venczel Vera túlzottan megértő anya, Bata Éva pedig agressziótól ittasan figyelmetlen barátnő. Rengeteg sztereotípia, sokféle megoldás- és magatartásminta csoportosul a színpadon.
Pontosabban a Víg nagyszínpadának hátsó terében, ahová Lisztopád Krisztina a teljes magasságot és szélességet kihasználva berendezte a teret, izgalmas (Rusznák András csíkos felsője, Mészáros Máté sárga pulóvere) vagy éppen szokványos (Varjú Kálmán rocker öltözete, Venczel Vera, Pap Vera szolid ruháii) jelmezekbe bújtatva a szereplőket. Szőcs Artur pedig igyekezett egy hatalmas, intim, mozgalmas, ámde a nézőkhöz közel lévő helyet varázsolni az új nézői térből. A kreatív szerepváltogatás, a színészek energikusan sodró játéka nagyrészt viszi is az előadást, azonban néha csak ötletek maradnak a színpadi események, néhány apró, pár mondatos szereplő pedig teljesen kívül esik a történeten, és csak ismétli a már hallottakat.
Az sem nagyon világos, hogy miért van mindvégig tudatosítva, hogy _mi nézők, most színházat nézünk_. Egyszerűen nem ad pluszt az egyébként illúziórombolóan romantikus hangulathoz, hiszen az, hogy mindenkivel hasonlók esnek meg, az enélkül is tökéletesen érthető. Ahogy az is, hogy mennyi ostobaságot vagyunk képesek elkövetni szeretet, vagy éppen nem-szeretet címszó alatt, hogy a végtelent is meghazudtolva vagyunk képesek hajszolni magunkat „nagy magányunkban”. És ez a nagy, önző magány az egyik _legnagyobb közösségi élményünk_.