Pedig a felcsapás frappáns. Gállfi László, alias Carl Åkerblom kikukucskál a függöny mögül, és elkezd hozzánk zavartan beszélni valamit, és érezzük, hogy ott a függöny szélén valóság és színház határáról szól a közjáték, amiben a mobiltelefon kikapcsolásától a címértelmezésig sok minden szóba kerül, például Gálffi saját estje is, a Kean, hát minden adott, hogy több síkon kezdjen el mozogni a történet, már az első pillanattól is. Hogy a második felvonás elejének hasanlóképpeni felcsapása miért is válik önismétlővé és súlytalanná, azt egy komplett első felvonásnak van ideje megágyazni, amely során bár ízelítőt kapunk Carl bomladozó elméjéről (amiből határozottan tűnik el Gálffi a színész), arról nem tudósítanak bennünket az alkotók, hogy egy önmagába belecsavarodott értelmiségi pajzán vágyai, agresszív kitörései és homályosuló valóságészlelése miért is olyan izgalmas, fontos, netalán reprezentatív értékű. Mert hogy annak kellene lennie, az nem vitás (Ingmar Bergman forgatókönyve minden szempontból nagyon megbízható alapanyagnak számít e téren). Ebből nagyjából az történik meg, hogy a fingás szabad gyakorlásáért harcoló Osvald Vogler (Gyabronka József) – mondani sem kell: a diliházban találtak egymásra Carllal - néma felesége pénzeli a hangalámodásos projektet, ami igen gyorsan bukik meg, Carl meghal, és jöhet a taps.

Ugyanis Gigor Attila mintha csak jeleneteket, és nem előadást rendezett volna, amiket csak a törvényszerű sztoridramaturgia tart egyben, így pedig nagyon nehéz meghatározni, hogy kinek és miért tapsolunk. Nem tudjuk meg, hogy a Szandtner Anna alakította Pauline Thibault miért szerelmes Carlba, miért smárol a több fronton is konkurens színésznővel, miért berzenkedik Anna Åkerblom pénze ellen, és miért is van benne ebben az egész lázálomban. Az egyes jelentekben persze többé-kevésbé világos, és egyszavas válaszok minden kérdésre jutnak, de hogy ebből nőne ki Pauline Thibault maga, és Carl Åkerblommal való se veled-se nélküled kapcsolata, rejtély. De ugyanilyen gyökértelenül tengődő és viszonyrendszer nélküli valamennyi szereplő, mindössze Polgár Csaba vér-amatőr, de lelkesen asszisztáló kellékese tud pezsgést vinni az előadásba, valódi naivitást és őszinte akarást plántálva Petrus Landahl karakterébe. Gálffi László őrületében egykedvűen zakatoló Carlja, Gyabronka József kedélyes Voglerje, Takács Nóra Diána külcsínből kíséteties Rigmor bohóca, Pogány Judit szinte összefolyó Anna Åkerblomja és Stella nővére, valamint Budai Rita röpke Emma Voglerje mind apró részek, amik elzúgnak egymás mellett, valódi, rétegzett viszonyrendszer nélkül pedig csak saját manírjaik tudnak lenni - profi, pontos, finom manírok, egyszerű rutinok.

Ezen az sem változtat, hogy az élő hangalámondásból technikai okok miatt valódi színházcsinálásba kényszerülő sztori kap némi formai vérfrissítést, és Schubert története - hogy miért ő Carl példaképe, azt inkább elfogadjuk, mint megértjük – egyszer csak Carl története és vallomása lesz. Mit vall, kinek és miért? Azt is maximum tudhatjuk, megérteni, pláne megérezni nincs nagyon módunkban. E kettő nélkül pedig csak zsúfoltan üres színpad van, és tiszavirágéletű hatás, emlék kevés, talán a hangalámondásos némafilm emléke kísért tovább. Dúl-fúl, aztán elnémul.