A vidámság kérdését hagyjuk a végére, kezdjük az időutazással. Amennyiben Gáliczki László díszlete közepén ágaskodó, elnyújtott, csillogó vörös papírból készített ötágú csillag tekinthető a szocialista Szovjetunió jelképének, a modern bútorokkal, az elmázolt állóórával, annyiban tényleg időutazásról van szó. Ez a látvány persze egy pillanatig se emlékeztet se a '60-as, se a '70-es, se a '80-as évek Moszkvájára, inkább egy mai Moszkvát elevenít fel, ahol még ma is Szovjetunió az ország megnevezése. Úgyhogy időutazás helyett maradjunk inkább az időzavarnál, amiben Kiszely Melinda jelmezeinek ugyan nem sikerül igazodniuk a nem létező időhöz, mégis kellemes karakterjellemzési szándékkal igyekeznek valamilyen látványt nyújtani.

Való igaz: ebben a térben tényleg fiktíven vélt és valós hírességek szállingóznak, mindenki mindenkivel összetéveszt mindenkit, és mindenki másnak adja ki magát, illetve mindenki másnak hisznek, mint aki. Oszkár Zürcsevnek nem sikerül aláíratnia a szállítólevelet Leo Bujkálovval, hogy a gyerekeknek időben ki legyen mázolva az ovijuk. Kihajítják, ezért egy híres sportolónő férjének adja ki magát, de még így sem találja Bujkálovot, mert az bujkál a szeretője férje elől. Időközben megérkezik Klára Lurkó, a híres sportolónő, majd később az ő férje is, majd a szerető férje, majd Zürcsev felesége. Szóval nagy a tébolyda, nagy a félreértés. Valentyin Petrovics Katajev bohózata ugyanolyan félreértés-dráma, mint Shakespeare egyes komédiái, vagy a majdnem-kortárs Neil Simon és Ray Cooney jellegzetes bohózatai. És egyáltalán nem lóg ki a sorból.

Illetve nem akar kilógni, és szegény szövegkönyv kapálózik is, hogy társaival egyenrangúnak tekintsük, de Bodor Böbe rendezői keze annál sokkal erősebb, hogy ezt az ideális helyzetet békében hagyja. A Bolond vasárnap az ő értelmezésében üresjáratokkal teli, túlírt mű, amelyben a szituációk csak úgy vannak, amiben a félreértések kínos pillanatok, amiben minden poén egy kongó lépcsőház, ami csak arra vár, hogy végre elfelejtsék. Több, mint két órán keresztül a jelenetek jönnek-mennek, hol lassabban, hol gyorsabban, ötletek nélkül kallódnak a szövegek, de hogy valami változatosságnak tűnő esemény mégiscsak legyen két jelenet között, néha felcsendül egy dal Aldobolyi Nagy György cédére rögzített konzervzenéjével, Bednai Nikolett kommerszségében egyébként abszolút korrekt koreográfiáival és Romhányi József valószínűleg vicces dalszövegeivel.

Ugyanis ezeket nagyrészt egyáltalán nem lehet hallani, de ha lehet, akkor sem lehet érteni, sőt egyszerűen olyanok ezek a dalok, mintha azért énekelnék őket a szereplők, mert ez egy zenés vígjáték, tehát énekelni kell. Bodor Böbének egyáltalán nem sikerült valamilyen kontextust teremtenie, semmilyen szándékot nem tud felmutatni az előadás mögött, legalábbis semmi olyat, amitől szórakoztatóvá válna. Olyan az egész, mint egy kötelező középiskolás esszé: nem élvezi senki, az se, aki csinálja, és az se, aki olvassa. És kiváltképp senki nem érti.

Mindezek ellenére Bodor Böbe Olga szerepében és Várfi Sándor Oszkár Zürcsevként rendkívül erőteljesen, energikusan indítja az előadást. Sőt Várfi ezt végig tartja is, gesztusokat, hangsúlyokat dolgoz ki, hogy valahogy a műfajmegjelölésnek megfelelően ábrázolja karakterét. Ellentétben Hűvösvölgyi Ildikóval, aki nem Helena Tudorkina karakterével, hanem a saját, amúgy csodálatra méltóan magas, operaénekeseket is megszégyenítő hangjával van elfoglalva, csak épp azt felejti el a gyönyörködés közben, hogy rajta kívül senki nincs a színházban, aki értené, hogy miről énekel. Hasonlóképp bánik a szövegekkel is, csak ott a drámai hősnőket is megszégyenítő mély érzelemvilágát csillogtatja, némi szuszogással, időnként visítással, egyszóval mindennel, ami egy ártatlan nézőt könnyedén ki tud kergetni a világból. Mindezek ellenére, valami rejtélyes okból kifolyólag az mégiscsak látszik Hűvösvölgyi alakításában, hogy Helena játszik a férfiakkal. Perjés János Leo Bujkálovként azonban egyáltalán nem mondhatja magáénak ezt a rejtélyes okot, csak egy kapkodó férfira futja az erejéből. Hogy egyébként mindezen játszogatás ellenére egyáltalán nem tudják, hogy mit csinál a másik karakter, az azért nem számottevő, mert azt se tudják, hogy a saját karakterük miért van a színpadon. Bednai Natália egyszerű, eltévedt, jellegtelen szerelmes lánynak ábrázolja Klára Lurkót, a párját alakító Arany Tamás még ennyire sem veszi a fáradtságot, és inkább csak igyekszik felmondani Iván Sóvárgov szövegeit, Bajza Viktória játéka ezt annyival szárnyalja túl, hogy néha egy-két meglepődéssel, vagy hangosabb megszólalással is megtoldja Vera Sznobova karakterét.

Igazán nem lett volna nehéz ebből egy kellemes előadás kerekíteni, de a vidámság nem sikerült; a sokkterápia viszont már annál inkább. Kérdés, hogy ez az egész így mennyire elengedhetetlen.

_(Eötvös 10, 2010. szeptember 22.)_