Odesszában gyakorlatilag ez történik. Aki esélyt talál magának arra, hogy egy ne reményvesztett és lehetetlenül nehéz életet élhessen, az foggal-körömmel ragaszkodik a vagyonának megtartásához, nem válogatva a módszerek között. Odessza zsidónegyedében rendkívül rapszodikus és pezsgő életet élnek az emberek, mind az éjszakai krimókban, mind a családi fészkekben. Ha jól megy a szekér, akkor azért vigadnak, ha rosszul, akkor pedig azért. Márpedig a többségnek rosszul megy, de ezek az emberek is szeretnék egy kicsit, legalább ideig-óráig boldognak érezni magukat, ami viszont az odesszai fiatal maffiózónemzedéknek kiszolgáltatja a szegény lakosságot. Mindeközben a pénzesek élnek, mint hal a vízben: lakomákat rendeznek otthonaikban, drága kávéházakba járnak, a zsinagógákban megbeszélik az üzletek részleteit, és kidolgozzák a stratégiákat. Eldöntik: kinek a feje hulljon és lerendezik a családi ügyleteiket.

Mendel Kirk (Cserhalmi György), a teherfuvarozó soha életében nem hagyta el Odesszát, most viszont nagy utazásokról álmodik. Talán Amerikába, talán csak Besszarábiába, de a lényeg, hogy elmehessen valahová. Sokat dolgozott az öreg, már inkább kevesebbet szeretne, mint többet. Tekintélyt parancsoló kiállásával és hatalmas orgánumával sikerült megteremtenie a kellő tiszteletet maga körül, hogy a megélhetési forrását kiépítse és megtartsa. Benya (Csányi Sándor), a nagyobbik fiú viszont elsőszülöttként unja az apja tekintélyét, és mindent elkövet, hogy az öreg átruházza rá nehéz munkával felépített boltját. Minden aljasságot képes elkövetni, igazán ördögi és hatalomvadász karakterként jelenik meg előttünk. Ljovka (Klem Viktor), a kisebbik fiú a „a leszerelt katona" örömmel segít neki, hiszen szemlátomást imád fegyverekkel hadonászni, és ez az egész inkább egy gyerekes játék számára, mint komoly harc a megélhetésért. Harc nélkül nem is találja a helyét a világban. Arja-Lejb (Bálint András), a „templomszolga” az egyetlen tanult ember ebben a csőcselékben, aki képes lenne újra a hagyományok és a méltóság irányába terelni a társaságot, de a hataloméhség hangosabb, mint tanításainak szavai. Még a kisgyerek, akivel a Tórát próbálja megértetni, sem figyel rá. De voltaképpen „A nagy filozófus egyszer azt mondta….” kezdetű mondatai inkább egy öreg bolondnak mutatják, annak ellenére, hogy ő az egyetlen, akiben maradt még valamilyen halovány emberi méltóság.

A rendező, Valló Péter nem vállalkozott arra, hogy ezt a darabot a nyelvezeten kívül modernizálja. A helyszín és a szereplők maradtak az eredetiek. A darab azonban így is elég „örök”, hiszen az emberi természetet és a különbségek kiéleződését mutatja a szorult társadalmi helyzetekben és a szegényebb osztályokban. Méltán cseng össze jelen életünkkel, és – pesszimista jóslat, persze, de mégis: - valószínűleg soha nem is fog elévülni. Az előadás ugyan kicsit talán el van nyújtva, a helyzeteket túlzottan „állóvízben” szemlélhetjük. Minden jelenet igen hosszú, és javarészt a nyomor és gazdagság egymás mellett élését mutatják be különböző életszférákban, és ez a végére kissé fárasztóan hat. Szerencsére néhol kis nevetést is megengedhetünk magunknak; a gettóban való élés megmutatja a cinikus oldalát is. A Vodku zenekar klezmerdalait élvezhetjük, amíg a színpadot rendezik, így nem zavaró a néhol két-három perc szünet a jelenetek között. Díszlet néhány fal van, amit többféleképpen lehet nyitni, így a különböző helyszíneket problémamentesen és egyáltalán nem zavaróan tudják átrendezni és berendezni.

Összességében igen szerencsés, hogy a darab nem vállalkozik többre egy 1910-es évek végi orosz kikötőváros zsidónegyedének bemutatásánál, viszont azzal, hogy kevesebbet mond el, érezhetünk valamilyen hasonlóságot a „mosttal”. Legfeljebb az nem érződik annyira, hogy ez a megvalósítási végkifejlet minden elemében szándékos lenne.