Színésznők olyan nőkről, akiknek nem (vagy alig) adatott meg az ismertség, az elismertség, hanem mindvégig a háttérben, néha elnyomva kellett elviselniük a férfiak szeszélyeit. Megszólalnak persze a költők is, akik hát ugye igazából nem ártottak ezeknek a nőknek, illetve nem akartak ártani, de lássuk be: nem lehet könnyű elviselni valakinek a múzsa hajhászását, vagy szabadságmániáját. A Bíró Kriszta által szerkesztett korabeli írások, vallomások néha szinte dialógussá állva össze, néha egymásra rímelve, néha apró párhuzamos történetláncként rajzolják ki a szakításokkal, válásokkal, csalódásokkal, csalásokkal, szerelmekkel, ritkábban boldog pillanatokkal teli miliőt. És ami a legjobb ebben a Kákonyi Árpád zenéje által sokszor kifejezetten hangulatos, néhol önfeledt, néhol pedig nyomasztó közegben, hogy a sokféle szereplőnek, a rengeteg nézőpontnak köszönhetően _nincs ítélkezés_.

Egy pillanatig sincs szó egyik színésznő játékában arról, hogy ezek a nők ténylegesen el lettek volna nyomva, arról már sokkal inkább, hogy nem voltak könnyű helyzetben, és arra se tesznek utalást, hogy kegyetlenek lettek volna a nyugatos írók. Voltak furcsa szokásaik, és ezeket egy-egy alakítás tökéletesen kiemeli. Kerekes Viktória a vágytól az izgalmas romlottságig zülleszti le figuráit – közülük is az egyik legkiemelkedőbb Szabó Dezső égbekiáltó önbizalma. Bíró Kriszta játszi könnyedséggel teszi szimpatikusan ellenszenvessé Balázs Bélát egyik írásán keresztül, és Török Sophie-val, illetve többi női karakterével is teljes értékű pillanatokat kerekít. Lázár Kati Ady egyik versével hátborzongató meghittséggel átkozza el a költő minden potenciális utódját – talán ez az est egyik legemlékezetesebb pillanata. Hámori Gabriella néha talán túlzott szenvedéllyel ugyan, de maradéktalanul adja át női karakterei – Harmos Ilona, Csibe, Csinszka stb. – minden érzelmi hullámát. Für Anikó szenvtelen ridegséggel mutatja meg Móricz feleségeként az író bizarr szokásait, a színésznő egyébként is jeleskedik az est során felmerülő ellentmondásos, néhol picit ijesztő pillanatok erőteljes tálalásában.

És emlékezünk ezekre a nőkre, egy kellemes esti beszélgetést idéző, kötetlenebb kereten belül. Hiszen a szereplők egy hosszú padon ülnek előttünk (díszlet: Füzér Anni), ahonnan néha kinéznek, kimosolyognak ránk, amitől olyan az előadás, mintha itt és most teremtené meg a pillanatokat. Egyedül talán a zárásban nem sikerül eltalálni a megfelelő hangsúlyokat. A történetrészletek hirtelen a világháborúban találják magukat – ekkorra ugye sok nyugatos költőnket, írónkat elvitte valamilyen betegség – a női szereplőkkel együtt. S lévén, hogy részben zsidó származásúak, illetve lévén, hogy mindannyian intellektuális lények, bizony meggyűlt a bajuk a rendszerrel, de azáltal, hogy ez a sötét, vagonokat felidéző közeg zárja le az előadást, olyan, mintha az alkotók azt akarnák sugallni, hogy őket mind kegyetlenül elhurcolták, a hatalom elnyomta őket, a férfiak szintúgy, és az egész mindenség totálisan kilátástalan.

Ez persze részben igaz is, de az egyébként meglehetős rétegzettséggel rendelkező – bár olykor önismétlő (sokszor sok költő keresi a múzsát) és néha picit energiátlannak tűnő (egy-két jelenet érthetetlenül leül, ami valószínűleg csak eseti jelenség) – előadás részéről ez egy _könnyítés önmagához képest_, és nem indíttatásokat keres, hogy miért nem bontakozhattak ki ezek az egyébként tehetséges és érzékeny nők, hanem olyan, mintha hibáztatni akarna. De a vállalás sikerül: _emlékezünk ezekre a nőkre_, megismerjük őket, azokat is, akiket eddig esetleg nem.