Vicces akkor is, amikor Robert De Niro csinálja (biztos csinálta már), vicces, amikor VV Juci csinálja (biztos csinálta már), és vicces, amikor Csákányi Eszter csinálja - ő minden kétséget kizáróan csinálta már. De vicces akkor is, amikor Sztrocsanek Andor, Kővári Jolán vagy Jaczig Gusztáv csinálja. Persze a baj nem azzal van, hogy kiszámítható, szakállas, közhelyes poénokkal szórakoztatjuk a közönséget, hanem azzal, ha ez a legemlékezetesebb pillanat egy "alternatív" varietéműsorban. Mert a Paravarieté valamelyest próbálja tartani magát a varieté műfajához (ennek klasszikus formájához speciel a kiglancolt Szikra mozi remek helyszín lenne), csak körülbelül öt perc után világos, hogy nem használni, hanem kihasználni akarja azt, pusztán azzal, hogy tagadja annak életképességét, és ezáltal inkább a "trashvarieté" prototípusát kezdené el formálni. Ennek akár apropója is lehetne, amihez elég csak a médiát elárasztó trashrealitykre gondolnunk (Kozsó, Benkő és a még éppen sorára váró Dzsoni bőséges referencianyagként szolgálhatnának), de az előadás semmi ilyesmi viszonyt nem mutat a médiával, pláne nem a valamiféle valósággal, de magával a színházzal is csak ritkán.

Tasnádi István, aki íróként a szorongás és a félelem témáját célozta meg, rendezőként a túlélést részesítette előnyben. Nincs darab, csak jelenetek, nincsenek bravúros karikatúrák, csak trancsírozott stílusmaradékok, nincsenek színesen kidolgozott gegek és karakterek, csak drabális és önismétléstől terhes történettöredékek. Mindenütt paródiatorzók hevernek, amiből egy-két pillanatra előbukkan _valami_, mint Hegyi Norbert és Csákányi Eszter tánca, vagy a középszerűség virtuóza, Buflakár Béla (ugyancsak Hegyi Norbert mondja) monológja, ami gyakorlatilag az est egyetlen kompakt, színházilag és tartamilag is szívesen értelmezhető néhány perce (színész, szöveg és rendező ekkor egymásra találnak, nem véletlen talán, hogy ez az egyetlen olyan betét, ami "nem a színpadon" játszódik). Ez viszont nagyon kevés ahhoz, hogy a gagyi és a minőség között olyan hidat képezzen az előadás, amiről letekintve mi, nézők – akikért végső soron ez az egész folyik – különbséget tudjunk tenni a kettő között.

Ezt a fajta durva sekélyességet azzal púderezni, hogy a keretjáték szerint - ami ugyancsak nincs kivezetve sehová, mert nem tudjuk, hogy az előadás végignézésére kényszerített (nyilván NKA) kurátor végül is milyen viszonyt alakított ki a látottakkal kapcsolatban - ez egyébként egy piszokrossz társulat még rosszabb előadása, nem túl elegáns. Főleg annak a fényében nem, hogy valószínűleg a nézőtér nagy része pontosan tudja, hogy a színpadon lévő emberek - ahogy az író-rendező is - minden kétséget kizáróan tehetséges, szakmájukat tekintve kifogástalanul felkészült emberek. Ez az fajta színpadi attitűd a bennfentességnek olyan mértéke, ami ellen pont annak a független társulatoknak-színházaknak kellene tenniük, aminek eszménye mellett az előadás úgy tesz hitet, hogy közben minden pillanatban csak és kizárólag "belülre" szól, így önigazolását nem a közönségben keresi. Ebből építkezni pedig veszélyes, mert kifelé érdektelenné és téttelenné teszi a _nézést,_ és magát a színházcsinálást is.

Pont az a tét nem érződik egy pillanatra sem, amit a felcsapás olyan explicit módon kimond, mert ebben az esetben minden energia arra kellett volna elmenjen, hogy a stílus- és sztereotípia-torzók ne színésztechnikai közhelyekből, amatőrségnek álcázott ötlettelenségből vagy a hatos kategória iránti szolidaritásból táplálkozzanak, hanem a színházból. Mert a színházat csak önmaga hitelesítheti, és jó, ha a taps ennek szól. És csak aztán a szolidaritásnak vagy bármi másnak.