Kár, hogy ez a jelenet teljes szigetben van az előadáson belül, ugyanis a tárgyalt jelenetig jobbára mindössze a közeg rajzolódik ki – a kettős, valóság–varieté –, illetve a forma: fehérre festett arcú bohócok a szereplők, elidegenített tér, néhány kellék és a lámpák fénye határozza meg az előadás eszközeit, ami így egyszerű és mégis gyorsan változik. Ám csupán a jelenetek születnek meg, jellemzően egyetlen dimenzióban; az összefüggések, a mögöttes, a rétegzett előadás csupán folyamatos ígéret. S ha az ember másfél felvonáson keresztül csak ígéretet kap, bizony belefárad, ráadásul az ígéretek is némileg bizonytalan körülmények között jönnek.

Ugyanis az előadás számos sebből vérzik. A színészek érezhetően nem tudtak eleget beénekelni, s ez rányomja bélyegét a vokális teljesítményre is, a – szintén nem túl tűzrőlpattant – zenekar nem tud eléggé lanyha lenni, hogy összepasszoljon az auditív élmény. Maga a szöveg is problematikus – a Hamvai Kornél és Varró Dániel fordította szövegről közel sem lehet egyértelműen állítani, hogy elfeledtetné akár G. Dénes György, akár Eörsi István változatának remek és mind prozódiailag, mind hangzásában kiváló megoldásait (bár van benne kifejezetten jó szöveg, például a már említett Kábíts, ködösíts, jó néhány helyen azonban túl "trendi" a textus, a versek pedig hangzásban néha nem pörögnek-ropognak úgy, ahogyan az eredetiben), de ez még nem baj, az már inkább az, hogy a szöveg időnkénti argó stílusszintje, egy-egy kifejezés drabális konkrétsága egyszerűen szétfeszíti a vaudeville frivol hangulatát, és nem szókimondónak, hanem közegidegennek hangzik – ebben az előadásban. Ráadásul valami okból egy-egy szöveg (Mary Sunshine dala), illetve szövegrészlet ("And All That Jazz") angol nyelven hangzik el, amit az előadás egyáltalán nem indokol. Szintén kérdéses dramaturgiai megoldás, hogy a magyar Hunyák Marika helyett Katerina Gajda lengyel asszony férjgyilkosságát énekli meg az előadás, ami persze semmit nem vesz el az darabból, ám a ziccer le nem ütése által hozzátenni sincs lehetősége. Kozma Attila koreográfiái ugyan nem bonyolultak, sőt néha kifejezetten elnagyoltak és jelzésértékűek, mégis alaposan próbára teszik a fellépők készségeit és kitartását.

Sajnos a színészi alakítások sincsenek teljesnek mondható állapotban, érezhető a küzdés a szöveg, a rendezés, az ének és a tánc egymáshoz hangolását illetően. Bár a kurvásan vörös paróka és a fehér arcfestés megnehezíti a dolgát, Bándi Johanna mégis képes Roxie dalában az egyedi női varázst megmutatni, sajnos azonban ez nem tart ki az előadás végéig, Vencz Stella pedig Velmában az akaratot tudja csak kiemelni. Rappert Gábor piperkőc ripacsnak játssza Billy Flintet, ami kissé felületes és szimpla értelmezés (ami persze ettől még lehet jogos, de nem hihető, hogy egy kiabáló bájgúnár annyira _okos_ lenne, hogy átverje a teljes amerikai igazságszolgáltatást és médiát, szóval ehhez legalábbis némi formátum nem árt), és ehhez koncentrációs problémák adódnak, a Sajtótájékoztató-áriában az elkövethető legnagyobb hibák egyike, hogy Flint nem tudja, mikor beszél ő, és mikor "beszélteti" Roxie-t. Igen jó viszont a (megint csak kissé túlzó konkrétsággal) leszbikaként aposztrofált Morton mama Lőrincz Ágnes játékában, érzelem és kegyetlenség egyszerre megtalálható a groteszk domina-börtönőrben. Végig érzékletesen hozza a két szintet a kívül és belül egyaránt álló, sejtelmes-rejtelmes, kissé megfoghatatlan, de határozottan cinikus, a háttérben mindig óraműpontossággal belépő Konferanszié szerepében Nagy Antal. Ugyancsak jól kivitelezett figura Péter Attila-Zsolté: Amos Hart nem csak a szomorú bohóccá festett arccal, hanem az "elnézést, hogy élek" kiállás mellé mégiscsak társuló, jóakaratból felhorgadó kurázsival ellenpontozott szerepformálással lesz az előadás leginkább kidolgozott, és legszerethetőbb alakja.

Igen nehéz az önellentmondásokban gazdag előadást betenni egy skatulyába, talán nem is kell. Ami elfogadtatja a produkciót a nézővel, a kétségtelen akarat és szándék jelenléte, az "itt és most" játékra történő utalás, a szellemes kivitelezésű, az előadásban többször is szerepet kapó műsorfüzet-újság, a kissé talán eltúlzott vállalás, a nyilvánvaló befejezetlenség. A szatmárnémeti színház gesztusai azt jelzik, hogy a társulat felvállalja magát, és nincs szándékában a kábítás, a ködösítés, és ez erény. A többi pedig javítható, még ha sok munka és sokkal tisztább koncepció is kell hozzá.