Ahogy von Finkelstein megjárta a Dunával, ahogy a közlekedési dugót átkozza a szeretőjéhez igyekvő férfi, ahogy az asszony megtudja, hogy a férjének rákja van, ahogy a volt férj rádöbben arra, hogy őt ugyanúgy el lehet hagyni, ahogy ő elhagyta a feleségét, vagy a szeplő megtapasztalása mind-mind olyan megmaradó morzsák, amelyek később emlékeztethetnek arra, hogy az életünket néha érdemes egy lépés távolságról figyelni, éppen úgy, ahogyan Háy figyeli saját szereplőit. S az előadó, a mesélő, a házigazda, a történeteknek arcot adó Rátóti Zoltán ezt az egyetlen lépést nagyon tudja. Végtelen szeretettel mondja az elbeszéléseket, amelyek előadásmódjából adódóan kortárs fabulává nemesednek általa: távolsága pontosan annyi, amivel érintésközelben tartja a mesét, de képes kívülről láttatni az eseményeket és érzékeltetni a belső történéseket egyaránt. Természetessége valamennyi mondatnak hitelt ad, tökéletes tisztasággal, méltósággal, de sallangmentesen, pátosz nélkül beszél a szerelem és a házasság sötét oldaláról, illetve virgonc iróniával és őszinte gyermeki csodálkozással nyitja meg a szebbik felét ezen ügyeinknek. Marosi Veronika videófal-háttere, amely a Google Earth adatbázisából választ ki minden történethez egy-egy pontot a háromdimenziós térképen, mértéktartóan és elegánsan tölti be illusztrációs és határoló szerepét.

Bár a látvány mindössze a beszélő, néha, a rövid szünetekben a csészéjéből egyet kortyoló színész, és mellette a videófal, a teret maguk az elbeszélések töltik be. Nézzük és hallgatjuk Rátóti Zoltánt, és a Kaszás Attila-teremben megszűnik az idő: a nyolcvan perc úgy ragadja magával az embert, hogy észre sem vesszük. Rátóti és Háy egymagukban egy külön világot hoztak létre a Nemzeti Színházban. Ez a világ megtévesztésig hasonlít a miénkre, éppen ezért talán nem olyan nehéz magunkkal vinni belőle annyit, amely segít megoldani a magunk problémáit, amiket éppen most nevettünk ki, vagy amiken éppen most szomorodtunk el. Tegyük ezt a mi saját világunkban is, Házasságon innen és túl.