Így a világ megtanulása helyett annak _kíváncsi felfedezése_ kerül a színpadra, ahol minden olyan, mint nálunk, nagyoknál, csak épp nem emberek, hanem plüssmackók a főszereplők, és ha vannak is ijesztő dolgok, azok ugyanolyan varázslatosak, mint a legegyszerűbb, számunkra legegyértelműbb, sőt talán egyértelműségükben fel sem ismert dolgok. A nehézkes reggeli kelés, a póló helyett felhúzott nadrág, a szomszédban kedvesen házsártoskodó nyugdíjas néni, a járművek különös zajai, a mellettük suhanó Combino villamos, egy ellenőr és egy bliccelő utas, a járókelők, az ovis- vagy iskolás társak, a mondókák, a dalok, illetve a szülők által tiltott, és éppen ezért _vonzóan rejtélyes_ szavak (amik ugyanolyan bájosak, mint a "szeretlek", hiszen ebben a közegben semmiféle bántó jelleget nem hordoznak magukban).

Tengely Gábor rendezésében mindez ott elevenedik meg körülöttünk kortárs költők sajátos, de a gyerekek nyelvét egyértelműen beszélő verseiben, amiket Rab Viki hozott közös, szellemes fedél alá. Ennek a különleges alkalomnak kizárólag a mesélő-tanító szándéktól van színházi jellege, ami még kötetlenebbé oldódik Sipos Katalin és Sisak Péter, a szőnyegen helyet foglaló nézők köré vont, egy-két helyszínt kiemelő terében. Ezek mind sokféleképpen használható geometriai alakzatok, amik funkciójukat az éppen elhangzó vers, vagy játék által nyerik el (egyedül a tér hosszúságával nem sikerül mindig kellő alapossággal bánni, a gyerekeknek túl távoli, ha az egyik végéből kell egy a másik végében játszódó jelenetet nézniük – nem egyszer felállnak, vagy közös, kis csapatos játékba kezdenek). Magyarán itt minden az, aminek el akarjuk, _aminek a gyerekek el akarják képzelni_ - és amit a színészek kihoznak belőle.

Bercsényi Péter, Ellinger Edina és Kovács Judit az obligát, mégis eleven kedvességgel együtt képesek élővé tenni a közeget. Általuk, pontosabban az általuk életre keltett mackók által mindennek megvan mind a varázslata, mind a realisztikuma. Minden olyan, mint egy gyerek világában, és minden szereplő: a kislánymackó, az apamackó, az anyamackó, a nagymamamackó, a nyugdíjas-nénimackó más-más hangot, más-más mozgást és más-más szerepet kap.

A színlap „hozd magaddal kedvenc mackódat” felhívása sokáig nem érthető, hiszen minek legyen nálunk, ha nem kell vele játszanunk? De ez nem az egyszerű interaktivitásért kell – még ha úgy is tűnik –, hanem azért, mert a gyerekek, a mackójuk segítségével, a mackójukkal együtt válnak részeseivé az eseményeknek, közösen kerülve közelebb az élményhez, és együtt keltve életre azt. Az előadás utáni játékot abbahagyva pedig együtt sétálhatnak ki a macijukkal, folytatva a világ felfedezését és megismerését, hogy később ne tévedjenek el benne.