Friedenthal Zoltán, Szalontay Tünde
Az előadásnak pedig van egy egészen furcsa humora. Kinevetteti velünk a hülye mellett a szerencsétlent is, nem rosszindulatból, itt inkább az emberi egyszerűség és primitívség az, ami nevettet. És azt is végignézhetjük, hogy mennyire nem látnak az emberek, hogy valahol, valami nagyon félresiklott. Attila és Irén csak szeretnek, pontosabban szeretni akarnak egy gyereket, mert úgy gondolják, hogy a gyerekneveléshez nem is kell más, holott a nevelés, a kérdezés, a kíváncsiság, az útmutatás már a szerető szülői eszköztáraikon túlmutat. Pedig nagy szükség lenne rá, hiszen Rózsi és Anita már nem gyerek, kis felnőttek ők, akiket az állami fenntartású árvaház mindenféle érdeklődéstől és törődéstől mentesen, szinte teljesen sterilre nevelt. Azonban tizenévesen még az emberben megmaradnak az érzelmek, csak – esetünkben – a tanult klisék alapján mutatják ki azokat. Ez persze a közegből adódóan kész katasztrófa. A falusiak meg csak sikongatnak, problémáznak, jófejkednek, mindig amerről a szél fúj. A közintézmények dolgozói – nem véletlenül szerepelnek mindig maszkban – pedig teljesen személytelenül, ameddig a munkaköri kötelességük terjed, végrehajtják a feladataikat.


Szamosi Zsófia
A színészek törekednek arra, hogy pontos, sajátos, a közhelyeket kerülő képet fessenek karaktereikről. Szamosi Zsófia önsajnálkozás nélkül rajzolja meg a szerencsétlen sorsú Rózsit, végig kiállva a saját igazáért, hol dühből, hol szeretetből dolgozva, de egy cseppet sem eltúlozva az érzelmeket. Folyamatosan harcol és küzd azért, amit lát, még ha nem is talál hallgató és értő fülekre, és lassan el is ridegül. Enyedi Éva egy őszinte, tényleg szerethető cigánylányt formál Anitából, aki mindenféle rossz szándék nélkül bonyolódik konfliktusba, egyszerű vágyból, ösztönből vagy szeretetből cselekedve, mindvégig finoman bánva a félreartikuláló és -hangsúlyozó játékkal. Szalontay Tünde Irénje nem ért semmit, a sors kiszolgáltatottja, csak az érzékenysége, illetve az ebből fakadó tehetetlenség és tétlenség van számára. A teljes összezavarodottságban Irén végül követi Rózsit. Szalontay végig zártan, ám figyelő tekintettel, az egész lényéből sugárzó bizonytalan töprengéssel létezik a színpadon. Attila a sikeres üzletember, a falu vezetője és mindenese, aki azonban magánéletében valószínűleg annyira van topon, mint egy hatéves gyerek a metafizikában, Friedenthal Zoltán zavart, tétova és elhamarkodott gesztusai pontosan ezt tükrözik vissza, nemcsak a dohányzás megjelenésével érzékelteti, hogy új takargatnivalója akadt karakterének, hanem a folyamatos feszültséggel is. Thúróczy Szabolcs és Quitt László Bandi és Pali bácsija egymással tökéletes összhangban működnek, figuráik éles és mély karikatúrák az abszolút téttelen és tartalmatlan életet élő hétköznapi dolgozó emberről. Pintér Béla az orvos érzelem-biflázó, totálisan szakszerű ridegségében rendkívül precíz, azonban még ennél is jobban érzi a csurgói fesztivál kritikus-zsűrijének a humorát. Pintér részéről a kritika kritikája ez, a már-már archetipikusan semmitmondó, a szép, de üres szavakat meglepő hozzáértéssel, lendületesen egybefolyató szakbarbáré, akinek minden szakmai döntése mögött minimum egy személyes indíttatás is található.


Pintér Béla
A színészek lendületes, ötletes, összhangban lévő játékát egy érzékletesen minimalista, a lényegig redukált tér övezi, Tamás Gábor tervezésében. Benedek Mari modern, a társadalmi helyzetet kifejező ruhába bújtatta a szereplőket, Rózsi és Anita esetében némi szemtelen pikantériát is alkalmazva. A legkiemelkedőbb elem a Kerényi Róbert által szerzett, a színészek, és az emelőre ültetett feszültségkiemelő és -keltő sípos által játszott zene, amellyel Pintér teljes rendezői tudatossággal bánik. A magyar népzene keveredik itt pár könnyed, fülbemászó dallammal, a szövegek pedig reflektálnak a színpadon történtekre, amelyek ezzel sokkal elemibbé és sokkolóbbá válnak.
Talán egy dolog tűnhet túlzásnak a rendező részéről, az először bomberdzsekiben, majd gárdistaegyenruhában megjelenő, a szélsőségekhez forduló és az ő vezényszavaikat szajkózó Rózsi. Lehet, hogy sokkal általánosabban és mélyrehatóbban is meg lehetett volna fogalmazni ezt a helyzetet, azonban Pintér magyar társadalomképe sokkal konkrétabb vonásokat mutat ennél. A rendező felvezette és megmutatta, hogy mi zajlik ma a dolgok mögött, és szerencsésen nem felelősöket keresett, hanem egy kórképet rajzolt, egy meglehetősen fertőzött és szinte gyógyíthatatlan kór képét, amelyre az emberek a kemencében égetéssel válaszoltak. A dolog szépsége, hogy ebben a dekadens magyarságképben tényleg nincs alternatíva: ha vakok vagyunk, és tettek nélküli üres jelszavakat szajkózunk minden irányból, és senkinek nem érdeke, hogy ezen változtassunk, akkor azt is meg fogjuk érdemelni, hogy kemencében égessük megoldatlan problémáinkat, név szerint a másikat. Adjon az Isten...