Az túlzsúfolt tér miatti rossz közérzet, és a kezdetekben nehezen átlátható történésváz miatti értetlenkedés ellenére az előadás – és az eleinte vélhetően emiatt tétova fiatal játszók - egyszer csak megtalálták a helyüket. És ez a hely éppen ez a levegőtlen, földmélyi, angyalföldi katlan: a szuszogás, az egybelehelés, a bódító, hétvégi illatok furcsa külvárosi elegye. Markó Eszter rendezése vásári játék, vigasság, mesealakok jó ízléssel, pajzán, de sosem közönséges szellemességgel megkomponált, sodró lendületű nász- és haláltánca (dramaturg: Prezsmer Boglárka). Darabos Péterrel (aki a mozgásokért felelt) fertályóra elteltével elérik, hogy elkezdünk szeretni izzadozni, forgolódni, fészkelődni, miközben bizarrabbnál bizarrabb történetek, szellemesen elrajzolt alakok mutatnak meg valami nagyon jóízűt mindabból a nagykeblűségből, ami szexuális téren kicsiny hazánkat jellemzi. Vagy inkább csak szeretné, hogy jellemezze. Merthogy ebben a feje tetejére állított világban már a magyar munkásszerszám sem ugyanúgy muzsikál.

Sorra tűnnek fel nagy botú parasztlegény, hol elmegyenge, hol penge elme huszárkatona (Tóth Gyula), Jézus (Káli Gergely) és Péter, egy járó farú, kikapós asszonyság (Básti Andrea), fúrton fúrt korcsmárosné (Juhász Boglárka), ördögök és egyéb vidéki kreatúrák, rínak és vigadnak, búnak utat adnak, onnan is kiadnak, nőtől lukat kapnak, onnan is kikopnak, királylányban gyaknak, onnan is pénzt lopnak, élnek, szeretnek és meghalnak, amely míves kavalkádnak nagyrészt eklektikától mentes magyar népzene adja a talpa alávalót. A képességekben eléggé szórt előadók nem élnének meg egy pankaszi vásáron, de itt most Angyalföldön jó velük lenni: a zene ismerős, a ritmus sem idegen, a játszók - az értő kézzel képességeikhez mért szerepekben - magukkal ragadóak, miközben az előadás az egyszerű ember erotikus életörömének, vallástól és egyéb morális imperatívuszoktól mentes, elemi igazságát mutatja meg nekünk szeretnivalóan alpári figurák nevetnivalóan alpári történetein keresztül. Amikor a nagyfarú Zsuzsanna, és az őt „Hol vagy, Zsuzsa? Hol vagy Zsuzsa?” kiáltásokkal hasztalan üldöző férje már harmadszor, a hosszú parasztboton szívesen doromboló apácák másodszor, a bárkit megnyekkentő ördögök is már sokadszor zubognak át a színen, a zene, a hangok, a karikatúraszerűen elnagyolt színpadi figurák eleven mozgalmassága jól érezhetően diabolikus atmoszférát kezd adni a tér levegőtlenségének. Markó Eszter rendezése nem csupán aurát, de az átgondoltság és a jó alkotói ízlés biztos hátországát is megadja a színinövendékeknek, akik így ma kevésbé vannak próbára téve, de cserébe – stílusosan - beleszagolhatnak a jogos színpadi siker gyűrűi közé. A Paraszt Dekameron egy játékos pokoljárás, ami néhány percre akár könnyed ajánlattá is válhat egy nem túlságosan komoly, de mégsem tétnélküli magunkba nézésre.

Az előadás utáni tapsnál meglepetten veszem észre, hogy a minden esetben az előadáshoz, és sosem a többi nézőhöz igazodó tapsom üteme egy ideje éppen az, ami mindenki másé. Hogy ez nem függ össze a zenék otthonos ritmusával, azonnal kiderül, amint valóban zenét játszanak be, mire mi azonnal elvesztjük közös ütemünket, sietni kezdünk, ahogy a néző kivétel nélkül minden esetben elsieti a ritmust a színpadi zenéhez képest. Rohan, indul, készülődik, már a ruhatáron a fél szeme, a parkolóórán a másik. Talán ha 16 ütemre, de ma mégiscsak együtt-tapsoltunk. És ebben az esetben az sem nagy baj, hogy ez zene nélkül azért még mindig jobban megy.

A Paraszt Dekameron egy kellemesen kellemetlen előadás. Kicsit kinevethetjük magunkat, de az sem kizárt, hogy még ahhoz is ad némi lendületet, hogy elgondolkozzunk rajta, hogyan is vagyunk mi itt Angyalföldön, 2011 fagyos első heteiben. Együtt-tapsolva, együttnevetve, egybemelegedve. Ha nem is mindnyájan. És nem is hosszú időre.