Ha több éves (évtizedes) házastársak ugranak egymásnak, akkor nyilván nem kell ezt az értelmes emberek módjára dumát lenyomni, mert már vagy túl van rajta az ember, és akkor már jöjjön, aminek jönnie kell, vagy senkiben nem is merül fel, hogy nem értelmes emberek konfrontálódnak. Merőben más azonban a helyzet, ha ismeretlenek kezdik el kergetni „az öldöklés istenét”, tehát a kicsinyes sérelmek mentén egymás módszeres legyilkolásának gyakorlatát. Ekkor ugyanis tartani kell még magunkat a szokásjoghoz, miszerint nem rontunk ajtóstól a házba, sem köszörült baltával, sem szögesboxerrel nem kopogtatunk a felebarátunk homloklebenyén, és ehhez nem csapunk zengő káromkodásokkal vastagon kibélelt nívótlan palávert, de nem ám. Ülünk egymással szemben, komolyan, mereven, _civilizáltan_ annak ellenére, hogy mélyen meg vagyunk győződve arról: a velünk szemben ülők csak kicicomázott duplanullák. Ez történik akkor is, amikor a Houllié és a Reille család találkoznak. Reille-ék kölyke ugyanis bottal kiverte két fogát Houllié-ék gyerekének, most pedig ott ülnek egy nappaliban, és mindenki rutinszerűen játssza a képmutatást egy ideig. Aztán borul a bili.

Yasmina Reza drámája könnyed szalonvígjátéki keretbe foglalja bele a képmutatás, a kicsinyesség és az álszentség háromszögéből táplálkozó kínzó elégedetlenséget és boldogtalanságot, hogy nevetve hulljon darabokra néhány élet és kapcsolat, azonban Kamondi Zoltán rendezése miközben ennek az ambivalenciának valamennyi elemét odateszi a színpadra, nem tudja azt az álarc és csupasz ösztön között lévő feszítő ellentétet felépíteni, amiből ez a kissé apokaliptikusba forduló világkép aztán kibontakozhatna. Így hiába történik egyértelmű váltás Michel által, és válik mintaférj-epigonból félművelt vadparaszttá, ahogy Annette is bigottból közönségessé, és hiába dobja le a gyeplőt saját magáról Véronique, és lesz teljesen pokróc Alain, mert _annyira nem éles_ ez a váltás, hogy valódi „leleplezés” élményünk lehetne. Így pedig maradnak a hol kidolgozott (Véronique játszi természetességgel veri meg férjét), hol csak „odarendezett” (miért tologatják azt az kisasztalt ide-oda, nem teljesen világos) gegek, de a kijátszatlan poénok is többségbe kerülnek a jól ülő megjegyzésekhez képest. Pedig Árvai György díszlete az egyre roncsoltabb képet mutató tükörrel világosan jelzi, hogy a rendezői koncepció valahol létezik, s erre Börcsök Enikő, Epres Attila, Eszenyi Enikő és Kern András játéka is meggyőzően utal, csak éppen az előadás vonalvezetése nem tiszta. Hiába a két a dramaturg (Lőrinczy Attila és Garai Judit), az előadás a vígjáték és a tragikomédia között lavíroz, de egyrészt a sok szöveg egész egyszerűen elvész a Vígszínház terében (ez pedig azt mutatja, hogy a szövegben sem mozognak még magabiztosan a színészek), másrészt nem tud elég erős lenni a tükör roncsoltsága által jelzett három stáció. A végére itt kő kövön nem maradhatna, ehelyett csupán egy szolid rombolásra futja, így nem tud kiteljesedni az a _teljesen normális őrület_, aminek szándékát egyébként a beiktatott, elidegenített zárványként megjelenő dalbetétek remekül jelzik.

Márpedig madarat tolláról, gyereket meg a szülői házról, és ez a gondolat nem csak szövegszinten jelenik meg az előadásban, hanem ok-okozati szinten is valóban jelen van a színpadon, csak intenzitása túlontúl mértékletes. Talán némi könnyedség és ugyanennyi ereszd-el-a-hajamat meghozná ezt az intenzitást, vagy ha nem is, legalább vígjátéknak sokkal vaskosabb lenne az anyag, és _az öldöklés istene_ teljes, pusztító, diabolikus dicsfényében hozhatná el a minden értelmes beszédnek gátat vető káoszt.