Aki viszont nagy lelkesedéssel tekinti meg az Utópia című előadást, annak be kell látnia, hogy a világ, amit Budapest nyomán megteremtenek az alkotók, lehet akár valami időtlen idealizált városkép, vagy lehet az a valóság kicsiben, de semmiképpen nem utópia. Disztópia, antiutópia, negatív jövőkép, nevezzük akárhogyan – de nem utópia. A performanszban megelevenedett hatás ugyanis fővárosunkat egy kicsi, zsúfolt, büdös, zajos, monoton helyként jeleníti meg. Az ötlet kreativitása kétségtelen (bár ezt a Harmadik Hang Házától és a MOME diákjaitól már tapasztalhattuk a múltban is), viszont ezúttal nem azt kapjuk, amire meghívtak minket. A néző joggal gondolhat arra, hogy a cím, Utópia, biztosan valami cinikus jelzője az előadásnak, ám a flyer biztosít bennünket arról, hogy nem az.

Mindezzel együtt a szabad érzetrendezés megvalósul, bár ez is olyan zsúfolt, mint a hatás, amit kelt. Budapest apró térképén a hétköznapi történések mozgó ikonjai egymás hegyén-hátán összezsúfolva, az egyes mozzanatok hangjai összemosódva, a szemlélődő közösség csoportosulása a város körül, a levegő hiánya, az „utópisztikus” Budapest szaga, a város „működése” együttesen fejfájást keltő, már-már koponyaszaggató hatást ér el. Talán hasonló lesz a tényleges jövőnk? Nem kérdéses, hogy az előadás a gyakorlatban máshogyan működik, mint azt megelőzőleg gondolták volna, és őszintén szólva a csalódás is csupán az elvárásaink függvénye. Talán az alkotók sem tudják, hogy mennyire beletrafáltak, mert igen, zsúfoltságban, zajban, levegőhiányban, büdösben, monotonitásban élünk, de – még egyszer: - ez a megvalósult jelen „zanzája”, felerősített változata, és nem utópia.

A díszlet (Mindák Gergely) nagyon kicsiny, oda kell hajolni hozzá, hogy észrevegyük az apró részleteket, viszont ez a parányi térkép egy körforgásban működik, eleven és tapintható. Nem egyértelmű, hogy az egyes mozgó ikonokat vagy jeleneteket milyen szisztéma szerint válogatták ki a város életéből. Többek között láthatunk egy zuhanyzó lányt, egy omlettet sütő és egy üvegeket firkáló srácot, épülő és leomló emeletes házakat, régi épületek restaurálását, bicikliző embert. Hallhatjuk madarak, autók, utcák, pénztárgépek zaját, amik külön-külön rendben vannak, ha van életterük, de együtt, egymást elnyomva sokkolóan hatnak. Olyan képet nyújt, mint egy laboratóriumi Budapest, ahol minden városi mozzanatnak ki van centizve az élettere, és most felülről nézhetünk le erre az egész világra, s láthatjuk, hogy ezek a dolgok így együtt, nem olyan irányba haladnak, mint először gondoltuk volna.