Az, hogy Andersen meséje nem bogozható ki a színpadi cselekményből, nem nagy baj, Zékány Márta panellakás alapú látványterve, az aktuális napilap néhány mondata, és fél jelenetnyi „ablakon ki”-dialógus vélhetően azt az érzésünket akarja erősíteni, hogy itt most valami nagyon aktuális, nagyon _itt_, meg nagyon _most_ van megfogalmazva, ehhez pedig sutba lehet dobni a cselekményt, rivaldába tolva a szociografikus társadalmi keresztmetszetet, mégis csak egy „modern színház- és viselkedéskutató intézet – laborról” van szó. Hogy akkor miért volt Kerekes Éva Hókirálynőnek kinevezve, mármint azon kívül, hogy egy jóravaló mamlasz tökig megzakkanjon miatta, és ez kell ahhoz, hogy a gejlből valamilyen szociodramatikus igényű kamaradarab kontúrjai törjenek elő, nem világos. Ezzel az erővel ébredhetne úgy egyik napról a másikra, mint a jóravaló Gregor Samsa, lényegi különbség nem igazán lenne a kettő között. Pedig a mese kulcsa vélhetően a Hókirálynő, és az ő hatásának _oka_ lenne, így nem csoda, ha az igazság kapuja kérlelhetetlenül zárva marad.

A pszichedelikus valóságamortizációból egyre inkább az amortizáció lesz hangsúlyos, lévén egyre inkább kilóg a lóláb, miszerint Czukor Balázs rendezésének semmiféle végpontja nincsen sehol, éppen úgy, mint a Twin Peaksnek, csakhogy ott legalább a pszichedelikus svung két évadon át tolta a szekeret, itt viszont csak húsz percet bír ki. Utána ugyanis a céltalan, és ok-okozati hálóval csak nagyon szerényen átszőtt, az egyszeri ellentétre (látszat-valóság) felépített koncepció a hetvenöt perces időintervallumot is csak nehezen tölti ki, lévén gyakorlatilag a színpadi cselekmények miértek nélkül sorjáznak, ami ellen a színészek remek és sokszínű színésztechnikai arzenállal veszik fel a harcot, végig fenntartva a látszatot, mintha lenne tétje ennek a játéknak. Ebből persze következik, hogy Koblicska Lőte, Székely Rozi, Téby Zita, Fábián Gábor, Molnár Gusztáv és Tóth Simon Ferenc miden pillanatban maximális erőbedobással hintik a port, és egyébként a társulat harcedzettségét jól jelzi, hogy különösebb motivikai támogatás nélkül is bravúrosan könnyedséggel mozognak ebben a groteszkben, de nincsen, akivel együtt mehetnénk, aki mellé odaállhatnánk, ami súlyt adna annak, hogy kivel mi fog történni. Vagy legalább kapnánk valami jelet arra nézvést, hogy Andersen meséje mit keres Szputnyikon, és máris sokkal többet kapnánk, mint amit per pillanat remélhetünk.

Egyáltalán keres-e valamit, vagy csak kutat úgy _für alle Fälle_? Persze azt is lehet, csak ekkor óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy ez vajon miért tart számot a közérdeklődésre, és miért nem folyik az egyébként is virágzását élő „workshop” brand alatt (úgy legalább tiszta lenne a felállás)? Mert így csak a mézesmadzag marad, meg a cucli ígérete, amivel nehéz jól lakni. Mert ez így sem nem mese, sem nem szociográfia, csak pont annyira mindkettő, hogy ne legyen egyik sem.