A fenti műsoroknak sajátossága, hogy aránytalan lesz bennük minden - a kis gondokból nagyok, a nagyokból kicsik vagy túl nagyok lesznek, és persze minden keresztbe-kasul történik. Ez vele jár, a bulvár, a hírverés formai eszközeinek, stílusának, rituáléjának dramaturgiai "mellékhatása". Egy ilyen kommunikációs rendszerrel bánni, arra irányítani, amerre mi szeretnénk, ne adj isten, valamit közvetíteni vele, nehéz. Különösen, ha túl akarunk mutatni közhelyeken. (Az egész informatív különlegessége, hogy Füst Milán a Boldogtalanokat egy bulvárhír alapján írta, az előadás pedig a bulvárból építkezik.)

Látványában és összhatásában gond nélkül sikerült megidézni a show hangulatát. A bejárat előtt Simicz Sándor, mint közönségidomár fogad minket (neki ez a "civil" foglalkozása is egy showban), aki különféle felszínes dolgokkal igyekszik a porba gyalázni minket - igaz, hogy civil, de mégis következetesen végigvitt viselkedés ez, amelyből a megértés, az együttérzés és ezzel az intelligencia szikrája is hiányzik. Ugyanakkor bántó is, hogy ez nem szerep, hanem a valóság. Az alaphangot ezzel könnyedén teremti meg, pláne, hogy még bent is folytatja az "ismerkedést", és betanítja a nézőket a szükségesnek nevezett önkifejezési eszközökre (taps, fütty, kanhördülés, sikítás). A díszlet és a környezet pedig Simiczet erősíti, hiszen az általa említett stúdiófelvételhez szükséges elemek mindenhol ott vannak: kamerák, tévék, mikroportok, a be-beszélő rendező, a falon a kiírás, a színes minták. Minden azt sulykolja belénk, hogy ez valóban egy műsorfelvétel.

A színészek pedig átgondoltan, érezhető céllal, irányítottsággal, de mégis rendkívül természetesen foglalnak helyet a show székeiben. Péter Kata tipikus, hétköznapi, ám a maga nemében egyedi "plázacicát" varázsol a vendégszékbe. Nem túlozza el a hangsúlyokat, pontos, visszafogott, és energikus. Legnagyobb tragédiája, hogy foglalkoznia kell az édesanyjával, aki korlátozza őt, ezt kellő tragikummal is éli meg. Ahogyan a mezőnyből jelentősen kiemelkedő Vasvári Emese is a körülötte történteket. Csak gesztusokkal, halk félmondatokkal reagál, válaszol. Az egyre gyűlő feszültség végig érződik rajta, a kellő pillanatban pedig elképesztő hatással robban ki, ami bármennyire is ösztönösen hat, végig benne van egyfajta önkontroll, és -irányítás, ami Vasvári karakterét is jellemzi. Szabados Mihály szerencsétlen flótását a történtek igazolják - maga a szerep is felnagyít: Béla szerény képességei ellenére igyekszik tudományosan, okosan válaszolni, amiből egy merő manír válik. Ostobaságának köszönhetően naiv is, így képes meglepődni a világ igazságtalanságán. Anger Zsolt karaktere minden konfliktus gyökere; tipikus drámai hős, de nem tudván gondjain felülemelkedni, sokkal inkább antihős. Belső kétségeit látszólag határozottan adja elő, intelligens, okos, gondolkodó ember, bár saját magát nem képes, és nem is akarja megoldani. Kiúttalansága, és az abba való beletörődése lassan felőrli őt, ahogyan ő is a körülötte élő embereket. Csonka Szilvia megszólaláson túl is hasonlít egy 18 éves tinédzserre, nem csak viselkedésében. A világot megérteni, és abban érvényesülni próbáló lány ő, akit sokkolnak az ezzel járó tapasztalatok. Csonka rengeteg koncentrációt gyűjt össze azalatt a pár perc alatt, míg bent van, így záró monológja rendkívül szívbemarkoló. Vagy inkább csak lehetne.

A jelenetek és a szövegek nagy része egy-egy Mónika-, vagy Balázs-show adásból vannak összevágva, amelyek színházzal való összekatyvasztásának eredménye Czukor Balázson pontosan lekövethető: túl természetes - és így az egész túl hétköznapi. Pedig Czukor lelkiismeretes és pontos munkát végzett, ahogyan a többiek is. Ők tehetnek a legkevésbé arról, hogy ez nem színház, hanem show. Ha valaki látott, akár pár percnyi ilyen kibeszélő show-t - nem hiszem, hogy ne lenne ilyen ember -, akkor felismeri, hogy az előadás _minden pillanatában az_. Nincs kizökkentő elem. Kezdvén Simicz igénytelen és ostoba _civil_ egzecéroztatásával, és végződvén a teljesen következetlenül, indokolatlanul, és derült égből villámcsapásként megjelenő fejlövéssel, amit Csonka Szilviának hiába sikerül az egyén és a szavak szintjén indokolnia, mégiscsak egy blöff marad.

Ha Dömötör Tamás célja az, hogy most megmutassák a tutit, az azért nem lesz feltétlen sikeres, mert szükségszerűen demagóg a forma. Ha viszont egy új show létrehozása, akkor korrekt - csak azzal az a baj, hogy emiatt szegény Vígh Mónikának estéről estére kéne magát fejbe lőnie, amit hát egyszer se kívánnánk tőle. A fő kérdésnél maradva: mi volt a szándék? Egyetlen fejlövés nem elég sokkoló a nézőnek, hiába van durvának szánva - valójában az előadás nem mer az lenni. Inkább felületesen akar őszinte lenni, sokkoláshoz, vagy horribile dictu a ráismerés kiváltásához, ilyen forma mellett nem elég egy pisztoly. Furcsa dolog valóban, mert az előadás pontosan olyan, mint a tévé - ha bekapcsolom, ugyanannyira szörnyülködöm, mint most a színházban. Ez egy az egyben ilyen, nincs benne sem pátosz, sem élet. Az előadás nem mutat meg semmit azon túl, és így éppen annyira természetes, őszinte és igaz, mint a show-k, amik apropóján létrejött. Aki otthon átérzi, az itt is át fogja.