Arnold Wesker egy konyhát választott a fenti kérdések boncolgatásához, és ha valamelyikünk egyszer is látott egy Jamie Oliver-műsort (nem azt, amelyikben otthon egyedül parádézik, hanem amelyikben valóság-show jelleggel kiképez néhány szakácsot), akkor az biztosan tudja, hogy ha bolondok háza kell, akkor egy nagy étterem konyhája pontosan megfelel. Mindent időre, a megfelelő minőségben és mennyiségben, az elvárt színvonalon kell egész nap hibátlanul produkálni. (Melyikünk főnöke adja ennél alább?) Wesker konyhája akár lehetne a globalizálódó Európa látlelete is, ahol sok nemzet karöltve-utálkozva, de teszi a dolgát, mert mást nem tehet, ha versenyben akar maradni. De ez a mű inkább szól a XXI. századi ember és a munka viszonyáról, ami jobban hasonlít Chaplinnek a Modern időkben ábrázolt viszonyára, mint valami magasztos munkaeszményre.
A történet egy új ír szakács (Kevin: Ötvös András) beilleszkedésének története, akire valószínűtlenül koncentrált módon tör rá az Élet. Robotmeló reggeltől estig, egyébként belharcok, értelmetlen gáncsolások és szigorú munkarend. Tulajdonképpen az ő szemével látunk mindent: ahogy Monique (Járó Zsuzsanna) és Peter (Schruff Milan) szép lassan felemészti egymást a se vekled se nélküled kapcsolatban, ahogy Frank (Görög László) éppen kiesik az élet nevű játékból vagy ahogy éppen dúl a gyűlölet, amit csak az egymásra utaltság képes enyhíteni. Így az aspektus adott, gyakorlatilag nem azonosulni vele nehezebb, mint elvonatkoztatni tőle.
A cselekmény szerteágazó, hiszen huszonnyolc szereplő életfonala kuszálódik össze teljesen hétköznapi anekdoták közepette (pl. kollegiális ütésváltásból, szerelmi háromszögből, tönkrement házasságból látunk részleteket), miközben a fiatal szakács, Peter őrült hiperaktivitással és szüntelenül hőzöng minden ellen, ami beleposhadt a konyhai atmoszférába. Az ő hangja annak a generációnak a hangja, amelynek ezt a taposómalmot bírálni és nem kiszolgálni kellene; nem a létezése, hanem a jellege miatt: hiszen a munka szükséges, de a vele elért célok (evés, ivás, ház stb.) már szánalmasan kevesek. Az ő ellenpólusa a tulaj, Marango (Kaszás Gergő), aki a tökéletes munkagép, megdolgozott minden egyes csavarért az éttermében, csak már elfelejtette (vagy nem is tudta), hogy miért is hajtott eddig. Valaki még nem tud álmodni, valami már nem tud álmodni, és a kettő között nincs semmi.
A kép torz. Peter csak hangember, és bármennyire is élesen látja a saját és mindenki más helyzetét is, csak önemésztő dühre futja drasztikus cselekvésképtelenségéből. Amennyiben ő tekinthető az aktuális reformnemzedéknek (a többi fiatal hozzá képest szürke jelleme és beletörődöttsége erre enged következtetni), akkor úgy tűnik, valami végleg kiveszett belőlünk, és az sem kecsegtet túl sok jóval, hogy a düh másra nem jó, csak pusztításra, értelmetlen, tartalom nélküli rombolásra, melynek helyébe nem léphet új, így következik újra a régi. Nincs alternatíva, és ez csak miattunk van, akik elfogadva a világi dogmákat, szűk burokban kapálózunk valami elérhetetlen, nem létező lázálom felé, mert azt hisszük, hogy a Siker kapuja a Mennyország kapuja. Pedig a siker maximum kulcstartó a Kaput nyitó kulcscsomóhoz, a felfűzni valókat máshol kell keresnünk.
Máté Gábor pontos ívű, mozgalmas előadást rendezett (ebben nem kis érdeme van a racionális dramaturgiának (Sirokay Bori) és Stohl András különösképpen pergő, hibátlan színpadi mozgás koreográfiájának, amelyben a színészekre is csak elismerő jelzőket lehet használni: mindannyian jól ismert karaktereket festenek fel. Mindenesetre Kaszás Gergő, Schruff Milán, Görög László, Vajda Milán (Paul) még az erős mezőnyből is kiemelkedtek, mert szerepük mögül kivillant néhány ember komplett élettörténete is. Izgalmas, sodró előadás, amely képes megszólítani azt a réget, akinek ez szól, és teszi ezt mindenféle tanító attitűd és didakszis nélkül, egyenlő partnerként kezelve mindegyik generációt.
