Ebben pedig nem csalódunk, Bianca Imelda Jeremias díszlete éteri fehérségbe öltözteti a teret, jelmezei pedig rikító színekbe a játszókat, és a konfliktus is seperc alatt felvázoltatik: Leánder szerelemtől terhesen búsong csúfságán, Lenszirom pedig modernizált babszemkisasszonyként vinnyogja a _happy happy birthday to me_-t. Szilágyi Andor története abban is hasonlít a klasszikus mesére, hogy Leánder először erőszakkal akarja megszerezni a lányt (megdöglött macskájáért cserébe kapja meg a hajlékony gerincű II. Bölömbér keráltól), aztán jön a felszíntől való rettegés (Leánder ugye nem az a tipikus fehér lovas herceg), végül jő a kacifántos úton történő egymásra találás, röpke tanmesével, miszerint a szívével lát az ember (és ezt szerencsés, ha ezt nyitott szemmel is észrevesszük).

Keresztes Attila rendezése viszont abból a szempontból biztonsági játék, hogy a matinéhangvétel jól bevált kliséit követi, a harsány színekhez harsány hangokat illeszt, viszont ezek kordában tartása már nem mindig sikerül, és a vad affektálásban olykor eltűnnek a mondatok, sőt, van, hogy komplett motívumok esnek áldozatul a túlzó meseszerűségnek (bár ez elsősorban annak tudható be, hogy a mesevilág sokkal inkább _el van játszva_, semmint meg lenne teremtve). A klisék viszont alapvetően jól vannak használva, és a célközönség benne is van a játékban, ennek pedig első számú mozgatórugója Bogyó, a kobold, amilyen manóból keveset látott még a nagyvilág: Galló Ernő szeleburdi, hiperaktív, túlmozgásos, felzabálja a színpadot és megigézi az összes gyereket, ő az egyetlen, aki a harsány matinézás arányait minden tekintetben tökéletesen eltalálja. Ez persze nem azt jelenti, hogy Venczel Stella Lensziromja ne lenne kedvesen együgyű elkényeztetett királykisasszony, és Nagy Antal is biztos kézzel farag ellentmondásos figurát Leanderből, ahogy Nagy Csongor Vaknadályja is egyszerre jó és rossz, amivel már így is jóval rétegzettebb, mint az egyéb _nagyonegy_ figurák.

A mese szépen, komótosan halad az elkerülhetetlen happy end felé, amiből természetesen a közös éneklés sem maradhat ki (az egyébként beiktatott hosszabb-rövidebb zenei betétek nem éppen megragadóak, rövidek és nehezen érthetőek, ahogy az sem világos, hogy mondjuk a vöcsök-köcsög rímpár vagy a here szó használatát mi motiválta, mert így meglehetősen stílusidegennek hatnak), mindenki azt kapja, amit megérdemel, és ezzel a kellemes érzéssel vehetjük hazafelé az irányt. És még akkor is, ha a valódi varázslat ma este elmarad, Bogyó csak befészkeli magát a fülek mögötti kispolcra. Egy ilyen ügyes és szórakoztató manóra ugyanis bárkinek bármikor szüksége lehet.