Gergye Krisztián, Tárnok Marica és Béres Mónika (jelmez, kellék, látvány) Zaccjósdája szellemes és kegyetlen. Az alkotók néha humorosabb, általában azonban nagyon is súlyos jelekkel, utalásokkal, metaforákkal, szakavatott kézzel válogatott zenével, mozgásokkal és mozgatásokkal, valamint a tér gyakran meghökkentő meglepetéseket tartogató installálásának fokozatos kibontásával elérik, hogy - noha kezdetekben nemigen lehetett erre számítani (azzal együtt sem, hogy mind a játék, mind a cím erre egyértelmű ajánlatot tett) - az előadás végül akár valódi szeánsszá is válhat.

Az orfeumokra emlékeztető, sötét mélyvörös előtérben egy hatalmas méretű nő fogad minket (nem szőke, de majd másfél mázsa), kedves csevegés közben vezet minket még egy függönnyel beljebb, mindenki kap egy jelet, amit a „gép dobott”, néhány személyes jó tanácsot, amolyan egész életre vonatkozót – „Ó, de fess ember, kár hogy már másnak adtam a telefonszámomat. Szemüveg? Hát, igen, kicsit figyelni kéne a dolgokra! Nézzen körbe, de ne felejtsen el látni is ☺” –, a helyzet lassan mindenkinek leesik: egy jósdában vagyunk, ahol nem túl bizalomkeltően azt ígérik számunkra, hogy végre választ kaphatunk a kérdéseinkre.

A hatalmas test eredendő igazságát, valódiságát a színpadi figura kóklerségének csalhatatlan jelei ellenpontozzák. A Tárnok Marica által megformált jósnő hatalmas teste és súlyos lendülete eleve kiszorít mindenkit a térből, hirtelen minden levegőtlen lesz, mintha az egyre pirosabb fejű, ziháló Figura nagy begye elszívná azt a kevéske levegőt is cserébe önmagával lehelné tele. Egy ponton, amikor ugyanez a túltengő fizikalitás egy, a szerkezet működéséhez szükséges drótokkal gazdagon behálózott, kocka alakú installációba sűrűsödik - minden dühöngve szaggató színjátékon túl, és ha mégannyira óvatosan mozog is benne -, a szerkezet legvalóságosabb szétrombolásának reális veszélye valós intellektuális-érzéki kényelmetlenséget okoz: ez most átgázol mindenen és mindenkin, a nyakunkra lép és azt sziszegi majd az arcunkba, öt-hat ’c’-vel, hogy „a Zacc”, és amikor már hinni kezdünk neki, hangosan kinevet mindenki előtt.

A Zaccjósda egy briliáns módon megkomponált, érzéki pszichoanalízis anyáról, fiúról, függésekről és traumáról, képzetek és érzetek meghökkentő és lényegbenéző jelbeszéde. Gergye Krisztián és Tárnok Marica rendezése megadja a játszók számára egy értő kézzel kicsit kapkodósra stilizált ritmusú, valamint ehhez a ritmushoz grammra illeszkedő dramaturgia nyugalmát. Tárnok Marica - előadói ereje, jól érzékelhető színpadi önazonossága miatt, és még a talán klasszikus értelemben kevésbé erős színjátszói képességei ellenére is - kiválóan él ezzel a lehetőséggel. Színpadi alakja nem csupán végigér az előadáson, de ereje teljében képes ehhez a véghez megérkezni. A legpontosabban talán Bábosként megnevezhető Frigy Ádám az előadás legfelemelőbb színészi és befogadói pillanatait jegyzi: különféle fadarabokból és nejloncsíkokból összebarkácsolt bábjaival próbálja körbevenni, megérinteni az Anyát, miközben nem csupán esztétikusan mozgatja azokat, de saját testét, arcát, jelenlétét is oda tudja adni ezeknek az elnagyolt bábfiguráknak. A színész, a bábos, a szövegek, az egyszerű dolgok (tojás alakú és méretű fehér zsákocska, aminek a nézőkkel szembeni oldalán keresztbe ragasztott fekete szigetelő szalag csíkocskák vannak ragasztva) a legbonyolultabb – a több eszközből egyetlen képpé összeálló – szerkezetekig, és annak mintájára minden játszó dolog előadásként is összeáll. Ez a kép éppen annyira világos, amennyire a befogadó képes az előadás atmoszférájához sötétedni: lehet egy gigányi geg, egy szellemes báb- és emberjáték a reneszánszát élő megélhetési ezotériáról, intellektuális patronok szétlövöldözése meghökkentő képzettársítások mentén, de akár lehet egy gyermekével érzelmi élet-halálharcot viselő jósnő valóban megvajúdott életesszenciája is, vagyis valódi szeánsz. És persze, az is lehet, hogy utolsó és egyetlen igazságként az embert a levegőben szétfröccsenő, és a földre már nyom nélkül hulló gólyafoshoz hasonlítani mégiscsak humor, ha mégoly fekete is.

Ebben az esetben Gergye Krisztián végezetül csak kirágta magát a pszichoanalitikus gondolkodás nagy, buta fekete zsákjából (amibe a Quartettel futott talán ha egy évvel ezelőtt a Trafóban), a túlsó oldalon immár újra felegyenesedve. Hogy _épen_ vagy csak _éppen_, azt Neked kell eldöntened, nem nekem, mert e terhedet le nem vehetem, ezzel befejezem, mert nekem Veled szemben ezt kell tennem.

Ja igen, Neked, piros ász, mielőtt az Entert lenyomnád, búcsúzóul még annyi, hogy veres leved keverd szerelmed kedvenc italába, ezzel megszerezheted, de ne feledd, neked kell szeretned... őt ezentúl mindörökkön örökké! Ámen!