Álmodozni, meg hibáztatni fűt-fát, parttalanul szájat tépni, és jelentőségtejesen töprengeni azon, hogy mit hogyan _kellene_ csinálni, tulajdonképpen nem más, mint minden tettnek komposztálója, amiben minden egyes gondolatfoszlány a nagy erjedő massza lustán rothadó része egy vaskos fadobozban. A három nővér és szűkebb pátriájuk, akik néhány év alatt a vidám középszerűségből a mély elégedetlenség keserűségébe jutnak, és fulladoznak benne a gyilkosságig terjedő komolysággal, nem csinálnak semmit. Mármint azon kívül, hogy elképzelik: mit kellene csinálni, meg hogy jó lenne boldognak lenni. Meg a sült galamb is jó lenne, ha minden délután kettőkor berepülne a szánkba, mintegy megágyazva a szárnyas kaviárnak, homárnak és osztrigának, és útközben az egész házat átitató szerelem perzselné őket ropogósra vagy omlósra, mikor hogy tetszik.

Csehov alakjai sokszínűen buknak bele ebbe a parttalanságba, Keresztes Attila rendező pedig színészeivel együtt remekül fel is vázolja ezt a sokszínűséget. Rappert Gábor Versinyin ezredesként vakító hófehér egyenruhája ellenére alkotja elégedetten szerves részét a középszernek, Csiki Orsolya Natalja Ivanovnaként a komplexusok és frusztrációk állatorvosi lova, Varga Andrea Irinája elhitte a tündérmeséket az életről, Vencz Stella Másája már régen nem remél, csak demonstrálja kényszeredett sorsát, Némethy Zsuzsa Olgája pedig a szerepzavartól nem tud, és nem is akar moccanni semerre a biztos háztól. Ők azok, akikben a középszernél egy hajszállal sincsen több, és ezért sokkal látványosabb, és megrázóbb Csebutikin doktor, illetve a fivér, Andrej bedarálódása és felemésztődése a közeg által, amit Bíró József diabolikus, őrült tisztánlátással, Nagy Csongor pedig érzékletes befelé összeomlással tesz valóban fajsúlyossá. Ők ketten a valódi vesztesek, a többiek - Nagy Antal mindig boldog Tuzenbachja, István István a világról tudomást venni nem akaró Kuliginja vagy a géppé lelketlenedett Péter Attila Zsolt Szoljonija, és a már mindenen túl lévő Méhes Kati Anfiszája - nem is hordozzák magukban az kitörés lehetőségét.

Azonban nehezen érthető, hogy Keresztes Attila e precíz színészi és dramaturgiai munkától (Bodó A. Ottó), miért vonta meg egyszer csak a bizalmat, és az utolsó jelenetet miért adta át teljes egészében a hangtechnikai arzenálnak. A stílus- és formaváltás az eddig sem túl gyors, de sajátos humorral és atmoszférával rendelkező játékot megállítja, objektív okok miatt (ti. visszhangban nem lehet túl gyorsan beszélni, mert egy szót nem lehet belőle akkor érteni) még inkább befékezi, és ezt fél óráig kitartja. Ez pedig nemhogy segítené, de inkább meggátolja, hogy a szereplők biztonsággal elérjék végpontjukat, és valami igazán egésszé álljanak össze, arról nem is beszélve, hogy a kényszeres rendezői jelenléten kívül ennek a megoldásnak az okait nem is nagyon lehet látni a színpadon, igazából nem következik semmiből, elemelésnek pedig közhelyes, és túl hangsúlyos, agyonnyom szinte mindent, ami alá kerül.

Pedig a fel-felbukkanó bohócok képe, vagy a hangfalakból olykor-olykor hallható vadászrepülő-, helikopter-, vonat- és hajókürthangok remekül illusztrálják a kinti rohanó, robogó, sodró világ és a benti tehetetlenség és önsorsrontás percről percre amortizálódó közegét. Így a benti _"mi lett volna, és mi lenne ha"_ nem a lehetőségek hiányából, a körülményekből, hanem valami egészen másból fakad. És ez az _egészen más_ az, ami egyedi, és ami miatt mindenki inkább csak beszél, és nem tesz semmit.