És ez a hiszen ma már az igazi kérdés, hiszen ma már tényleg semmi nincs úgy, ahogyan akkor volt, ma már ritkaság az arisztokrácián belüli kényszerházasság (mármint Angliában), ritkaság, hogy a nemiség olyan szinten tabu legyen, amennyire annó dacumál az volt, s ma már egy liget közepén sem lehet meztelenül táncikálni az esőben jóízűen, mert jönnek a közterület-fenntartók. Már a vadászat és a kohászat sem olyan, mint annak idején, de talán éppen emiatt lehet érdekes a Lady Chatterley – elvisz egy olyan világba, ami már-már annyira romlatlan, naiv, mégis buján és izgatóan felfedezésre váró, hogy az már szép. S talán pont attól szép, hogy irdatlan kontrasztot mutat meg a vadászok és a kohászok – a természetben és a gépben, a valóságosban és a virtuálisban, az érzelmekben és a rációban hívők – között. A napcserzett és a sápadt bőr, az izzadtság és a parfüm, a nemi ösztönök és a tudatos agy talán soha véget nem érő, örök harca ez.

Talán ezért választotta Tamási Zoltán, hogy ezzel kanyarítsa trilógiává Pokoli kamaradarabok sorozatát (a Hű, de messze van Petuski! és A színházcsináló után), de a létrejött produkció sajnos közelébe sem ér az előző kettőnek. A szerzőként, kettős főszereplőként és rendezőként üzemelő Tamási energiáit ezúttal, úgy tűnik, az adaptálás és a dupla szerep eljátszásának folyamata annyira lekötötte, hogy rendezőként mindössze a technikai lebonyolításra figyelt, így A vadőr még csak azt sem tudja elmondani, miről szeretne szólni. Kapunk egy történetet – amely tisztesen színpadra viszi a regényt, némi kihagyással (Connie első szeretője, Michaelis kimarad) és módosítással, a lebénulás kettős áthelyezésével – egy magtalan férfiról, aki utódot szeretne, egy asszonyról, aki azt hiszi, hogy szereti az urát, ám a teste hívásának nem tud ellenállni, és egy vadőrről, akinek nincs nagy szerencséje a nőkkel. (Dramaturg: Török Tamara.)

Tamási rendezésében azonban minden csupán önmagát jelenti, nem sikerül túllépni a személyes történet hatókörén, elsősorban azért, mert a tökéletesen klasszikus forma csupán mesélésre alkalmas, és egyszerűen nem akadt elégséges mennyiségű erő ezt meghaladni, ugyanis az állandó, rövid idő alatti átöltözés és helyváltoztatás koreografálása tölti ki a rendezés, illetve nagyon sokszor a szituáció és viszonyok helyét. Nem mintha Tamási Zoltán, a színész ne tudna _két ember_ lenni – egyértelműen tud, nem kell ahhoz a kabát, s még azt is tudja, hogy mutassa meg, mi mindkettőben a közös: a nő megértésének lehetetlensége. Ehhez képest – mintha nem látnánk, hogy ugyanarról a színészről van szó – megpróbálják azt a látszatot teremteni, mintha két külön színész játszaná a két figurát, így persze a szapora átöltözésre irányul a fókusz, és nyilván állandóan lelepleződik, hogy nem is kettő az egy. Pedig a 2 in 1 megoldás jelenthetne valamiféle többletet, lehetne jelentése is – ha ezzel valaki foglalkozott volna. Ha így lenne, nem csak jelenetről jelenetre lassacskán haladó eseményláncot látnánk a színpadon.

Bár A vadőr a produkció címe, az előadásban sokkal inkább Lady Chatterley sorsa van középpontba állítva, noha Kakasy Dóra nem igazán tud mit kezdeni a szereppel. A másfél óra nem elég ahhoz, hogy megtudjuk, milyen is ez a Constance, azon kívül, hogy szabadságra vágyik, és elbukik. A jelenetek cselekményének függvénye a figura jelleme, pedig a figura jelleme kellene, hogy diktálja a cselekményt. Ettől pedig az előadás tulajdonképpen meglehetősen téttelen, mindössze az utolsó tíz perc az érdekes: a tolószékben ülő, mozgásképtelen Clifford megtudja – a városban utolsóként –, hogy terve másként sült el, mint gondolta, és ennek folytán egyszer csak nem csupán illusztrációk, hanem érzések és viszonyok jelennek meg a színpadon. Elkezdjük nézni, milyen előadás lehetett volna A vadőr, ha nem csak a befejezés van "készen". Talán, szép lassan visszafelé, elkészül a többi is.