A jelentek hol a dalokra rímelő szabad asszociációkból, hol a dalok közé ékelt Rimbaud-versektől, levelektől való elvonatkoztatott gondolatkísérletekből, hol a dalszövegek szószerinti eljátszásából kerekednek ki. Bár angolul éneklik a számokat a színészek, a színpad fölött olvasható a dalszövegek magyar fordítása, ami sokszor megkönnyíti egy-egy jelenet megértését, főleg azok számára, akik nem beszélik a nyelvet. De az is, aki érti az angolt, észlelheti magán, hogy idegen nyelvű dalok hallgatása közben milyen ritkán figyel a szövegre, mintha angolul minden jól hangzana. (Bezzeg egy magyar szám esetében mennyire zavaró, ha nem szól semmiről…)

Erős, ironikus felütéssel kezdődik az előadás. Sötétségbe borul az egész terem, a színészek hátulról, a nézők mögül érkeznek a színpadra a Beatles Good Night című dalát énekelve, szinte tanácsolva a befogadóknak, hogy nyugodtan aludjanak el, úgy sem lesz itt semmi érdekesről szó. Aztán nem nagyon hagynak minket elbóbiskolni. Jönnek a szabad asszociációk például a Strawberry Fields Foreverről, ami egy idilli jelenetben teljesedik ki, a lány és a fiú a színpad végében egy emelvényen egyensúlyozva egyhelyben sétálnak, egy piros epret idéző szatyrot lóbálva kezükben, majd előresétálnak, egészen a nézőkhöz közel, és éneklik, hogy: "Nothing is real and nothing to get hung about". Hallunk egy Rimbaud-idézetet a fiatalságról és a szerelemről, és már meg is elevenedik a színpadon a tánc és a sikítás a Twist and Shout című Beatles-dal formájában. Hol viccelődnek a nótákon, a Here Comes the Sun alatt például az egyik színésznő fürdőruhára vetkőzik és napozópózba helyezkedik, a Hey Jude-ot a szerelmes fiú egy felöltöztetett vállfának énekli. S van olyan is, hogy épp a korszak lázadó attitűdjét hangsúlyozzák a Roll over Beethovennel vagy a Come togetherrel. Az All the Lonley People és a Blackbird alatt pedig a melankólia és az örök egyetemes szomorúság veszik át a színpadon az uralmat. Az előadás végkicsengése mégis kedves és felszabadító: All You Need is Love...

A színészek, Ágoston Péter, Dénes Viktor, Hekler Melinda, Kosik Anita, Kulcsár Viktória, Marofka Mátyás, Mikola Gergő, Nagy Dániel Viktor, Nagyhegyesi Zoltán, Ódor Kristóf, Sándor Péter, Szabó Irén, Szilágyi Csenge és Törőcsik Franciska mind külön-külön, mind együtt megtalálják helyüket a színpadon. Bár énekhangjuk néha meg-megremeg, jól ellensúlyozzák ezt magabiztos kiállásukkal. Sokat hozzáad az előadás értékéhez, hogy érezhetően élvezik az éneklést, a játékot, a zenét és a táncot. Ezen felül lehetőségük nyílik arra, hogy hangszeres képességeiket is megcsillogtassák: dobolnak, gitároznak, szájharmonikáznak.

A rendezés elsősorban arra irányul, hogy a színészek sokirányú képességieket kipróbálhassák a színpadon. Mindemellett rengeteg kreativitást, geget fedezhetünk föl benne. (Néha már talán túl sokat is.) Izgalmasak, ötletesek a jelmezek és a kellékek. Az azonban nem teljesen érthető, hogy miért van egy szalagavatós osztályfilmszerűség keretébe foglalva az előadás. Egy vászonra kivetített rövidfilmben búcsúzik a nézőktől az osztály, mindenki egymás után kimosolyog egy emlékmű mögül, majd kézen-fogva el- és visszaszaladnak egy fákkal szegélyezett úton. Ettől túlzóan naivvá és idillivé válik minden, amit addig láttunk. Végig érzékelhető azonban a színpadon a fiatalos lendület, ami a korszakra és a színészekre is jellemző. Jól tükröződik az előadásban az a - részben tudatmódosítók hatásának köszönhetően megteremtett - fantázia- és képzeletvilág is, ami a számok szövegeiben is gyakran felidéződik. Összességében pedig: szórakoztató, vicces, színes, kicsit túlzó, kicsit őrült és kicsit elszállt a harmadéves zenés színész osztály bíítkorszaka.