Az új bemutató, a Gyenge vagyok egy háromszereplős kamaradarab. Cziczó Attila drámájának alaphelyzete szerint a negyvenkét éves, filmőrült, súlyos lelki problémákkal küzdő Miklós együtt él édesanyjával, aki az egyik egyetemen gazdasági igazgató, amúgy meg határozott, energikus asszony, aki Tökikémnek szólítja felnőtt fiát. Kapcsolatukat jól jellemzi a nyitójelenet: a magába zuhant, a dohányzóasztalra kitett vastag kötéllel szemező fiút hazaérkező anyja amolyan ejnye-bejnye jellegű „Tökikém, már megint?!” felkiáltással üdvözli, és egy laza mozdulattal odébb dobja a kötelet. (Zárójelben: az „itthon ülsz, basztatod a számítógépet, megírsz heti két cikket, amit senki sem olvas és annyi” – kezdetű kirohanásnál mellettem ülő kolléganőmmel váltottunk egy amolyan talált-süllyedt pillantást. ☺) Kettősük megszokott játszmákra épülő, unalmas és kiszámítható életét, ahogy az már lenni szokott, egy harmadik, Lili, a filmesszéjéhez segítséget kérő egyetemista lány felbukkanása robbantja szét. A klasszikus sémára épülő alaphelyzetet a szerző pszichologizáló szemlélettel építi tovább, folyamatosan adagolva az egyes szereplők életét meghatározó traumákat és veszteségeket. Ezek közül pedig két szereplőnél is az apahiány áll az élen, igaz, az egyik apa – szappanoperai fordulattal – a darab végére megkerül. A dráma összességében nem mentes az egyenetlenségektől, néha túl sok a pszichológia és a didaktika, Cziczó Attila azonban rendezőként mégis egy működőképes előadást hozott létre saját irodalmi alapanyagából. A szereplőket időnként kiszakítja a színpadon ábrázolt folyamatos jelenből, hol egy megidézett film, hol egy közbeiktatott pszichoterápiás jelenet segítségével. De a nappaliba helyezett életképek, a szereplők közötti viszonyrendszert nem direkt kinyilatkoztatásokkal, hanem játékkal és gesztusokkal feltáró megközelítésmód az erősebb része az előadásnak.

Ebben pedig meghatározó szerepe van a színészi alakításoknak. Ezúttal a felnőtt szerepekre két vendég csatlakozott a fiatal társulathoz. Az anyát Andai Kati játssza. Martinája nagy utat tesz meg a másfél órás darab során. Kezdetben megértő nagyvonalúsággal kezeli fia óriáscsecsemőségét, és gesztusa, amellyel Lilit a házhoz hívja, a gondoskodás jelének hat. A karakter anyasághoz fűződő, erősen ellentmondásos viszonyát egy csoportterápiás jelenetben szuggesztív erővel villantja fel, és ahogy haladunk előre, szinte észrevétlen finomsággal alakul át hamis pózokban tetszelgő házizsarnokká. Stubnya Béla a fiú szerepében, éppen ellentétes irányú utat bejárva, a filmek világába bódult, a valóság elől elzárkózó lárvalétből jut el az önálló és élhető élet lehetőségéig. Emlékezetes pillanata, amikor a Volt egyszer egy vadnyugat híres szájharmonikás jelenetét idézi meg. Miklós Zsófia ugyancsak szépen bontja ki Lili egyszerre apakereső és apavádló indulatait-bizonytalanságait. Hármuk összjátéka ellensúlyozza a darab – már említett – didaxisát, amiből az előadás végére, Lili monológjába is nem kevés kerül.

Az egyszerű díszlet (Jendrics Anikó munkája) jól működik, egy ülőgarnitúrából, rengeteg dvd-ből, és a sarokban elhelyezett, az egyik lehetséges megoldási alternatívára utaló bőrönd-kalap-csizma tárgyegyüttesből, no meg abból a bizonyos kötélből áll, és ennyi bőven elég is a játékhoz.

Hogy ki a gyenge, mitől lesz az, és egyáltalán, muszáj-e mindig, vagy legalábbis többnyire erősnek lenni, arra mindenki adja meg a saját válaszát, az sem baj, ha az eltér a darabétól. Néha elég, ha a kérdést felteszik nekünk, ahogy ebben a korántsem hibátlan, de szimpatikus és jó emléknyomokat hagyó előadásban tették.

(Ja, és szögezzük le: ez a cikk a héten már a harmadik, és a mi írásainkat sokan olvassák. Nem igaz? ☺)