Hogy cukormázba csomagolva fogyaszthassunk némi álom-menüt, aminek a legfőbb követelménye, hogy semmi, de semmi köze ne legyen hozzánk. Mondjuk történjen minden Amerikában, mondjuk a nyolcvanas években, mondjuk egy kibelezett gyárépületben, bár igazából az lenne a legjobb, ha a Marson kis zöld lények földalatti sátorvárosának konyhájáról lehetne beszélni, de azt még nem írták meg. A Bohéméletet viszont igen – és ennek apropóján született meg rockopera-formátumban a Rent, amire nyilvánvalóan nagy szükség volt, bár ezt az elemi késztetést ilyen mennyiségű giccs közé bugyolálva nehéz felfedezni. Nagy Viktor rendezése ugyanis kínosan ügyel arra, hogy a meghatáson kívül más, a darabból fakadó érzést ne csikarjon ki nézőközönségből, bár ezt is igen nehéz véghez vinni abban az esetben, ha az előadás központjában mindössze az a kép van, hogy egy rakás bohémesdit játszó, agyatlan, a közhelyarzenállal bőszen felvértezett kamasz, innen nézve megérdemelve, részükről pedig még némi mazochizmussal határos élvezettel is, sínylődik a rózsaszínre pingált mocsokban.

Mindenesetre Járai Máté végstádiumú AIDS-ese akkor is szívszaggató lenne, ha a túlhangosított ének-zene nem próbálná ezt még két-háromszorosan aláhúzni. Ennek ellenére az általa játszott transzvesztita Angel Dumott Schunard és Nagy Lóránt Tom Collinsának szerelme igazából olyan éterien tiszta, hogy Tom inkább semmit sem vesz észre abból, hogy Angel igazából nem is nő, hanem csak amolyan varázsütésszerűen hirtelen nőnek látja, ez pedig nem meseszerűséget kölcsönöz a románcnak, hanem egyszerűen kiirt belőle mindent, aminek bármilyen emberi kapcsolathoz legalább érintőlegesen köze lehetne. De mivel az egész előadás hasonló korrelációt mutat a valósággal, ez végül is teljesen helyénvaló.

A tinihevületet (amit főként huszon-, sőt harmincévesek produkálnak, akik papíron azért már elhagyták ezt a korszakot) egyébként teátrális színpadi futások, illetve egyéb túlmozgásosságok jelzik feszt, miközben mindenki szikárul öntudatos, csökönyös, önkifejezéséhez pedig a feltűnési viszketegségből fakadó vad harsányságot hívja segítségül konok következetességgel. Ebből az alapállásból pedig nehéz hús-vér vonásokkal színesíteni a karaktereket. Így ez a fajta szimplifikáltság tükröződik György-Rózsa Sándor (Roger Davis, a rocker), Török Anna (Mimi Marquez a drogos lány), Nagy Balázs (Mark Cohen, a dokumentumfilmes) játékában, vagy az elő-előbukkanó, a közhelyes kölyköknek méltó előfutárát jelentő szülők alakjában, valamint az egyéb kor- és hangulatfestő karakterekben (pl. egyéb drogosok, hajléktalanok, önkéntes lelkisegélyezők). Hálás szerep jut azonban Fejszés Attilának, aki Benjamin Coffin szerepében a hajdani bandatag kívülállósága miatt, affektálástól mentes, valóságos mondatokat is mondhat, és ez mindenképpen üdítően hat a színpadon, ugyanakkor esély sincsen arra, hogy bármifajta konfliktus kialakulhasson a _tényleg_ megértő újgazdag és az öncélúan truccoló lecsúszottak között.

A zenéből nem azért nem marad meg egy megveszekedett dallam sem, mert a zenekar rosszul játszana, hanem mert önmagáért való, ahogy Kentaur grandiózus díszlete is, ami bár elemeiben olykor szívesen elrugaszkodna a konkrétumoktól, erre az előadásnak határozottan nincs igénye. Miklós Tibor fordítása nem tudja a közhelyeket újrafogalmazni, vagy egyéb módon súlyt adni azoknak, bár a dalok egyébként tisztességesen el vannak énekelve, és mintha ez lett volna az egyetlen motivációja az előadás létrejöttének. Vállalásnak ez igen kevés.