Hatszázmillió forint. 605 432 000 egészen pontosan. Hihetetlen. Hogy kerül a pb-gázpalack, a sámlin álló kistévé, a nagypapa fotelje és a jugó kakaósdoboz közelébe 605 432 000? A férfi pánikban van. Ellenőrzik a számokat a teletexten. És amikor megvan, amikor igen, ez az öt szám ott van a képernyőn, ugyanaz az öt, ami a kis fecnin, na, akkor egyetlen pillanat szabadság van. Asztal tetején ugrálás, a fregoli ledobása – hagyja a dagadt ruhát másra –, ugrálás és öröm.

Alig néhány másodpercig. Hiszen: mi lesz ebből? Mi lesz a 605 432 000-rel? Szigetet venni. Vagy házat. Vagy házat a szigeten. Jugóba'. Vagy a városban. A gyerekek kint tanulhatnak. Dehát elfelejtenek magyarul. Miért, itt nem? És mi lesz velünk? Mi lesz, ha megtudják, hogy van pénzünk? Egyáltalán: mi van, ha más is nyert? Mi van, ha a gyerekek vérszemet kapnak, és elteszik a szülőket láb alól, hogy hozzáférjenek a vagyonhoz? De _ezek_ nem is adják oda a pénzt. Egy fecni nem érhet annyit.

Anger Zsolt Prah-rendezésében egy hullámvasúton ülünk, egy olyanon, amelynek csak egyetlen csúcsa van, és onnan óriási a zuhanás. A felismerés valóságba ültetésének lehetetlensége. Az összes félelem és keserűség, amit egy kelet-európai ex-szocialista ex-kispolgár átélhet. A nyertes pozíciójának teljes ismeretlensége. Még a szele sem csapja meg a házaspárt a nyereménynek, máris csupa gond az élet – és csupa félelem. Az ismeretlentől való rettegés. A pénz csábító, csúf harmadikként furakodik a házasságba a feleség szemében. A férjnek pedig fogalma sincs arról, mit is tehetne azért, hogy a pénz eszköz legyen, ne maga a tartalom.

A férfi és a nő világa eddig a bizalmatlanságra épült – amelyben ők ketten egymással kézen fogva álltak szemben mindenki mással. A 605 432 000 ezt rombolja szét. Önállóságot, szabadságot és felelősséget kér számon. Ők pedig erre képtelenek. A Varga Emese dramaturg által jócskán sűrített drámában a Spiró-mű a szocialista állam szocializálta társadalom életképtelensége válik tapinthatóvá, Anger Zsolt rendezése pedig szerethetően és érthetően, együtt érző humorral és erős iróniával hangsúlyozza az elveszett emberek komikumában rejlő tragédiát: az egyetlen lehetőség a továbbélésre az, hogy elégetik a szelvényt.

A szelvény, ami lehetőséget adna a kezükbe, a hamarosan bekövetkező tragédia, a hétköznapi normalitás felborításának démonikus eszközévé válik. Az eltorzult, megbénult tudat nem engedi felnőttnek lenni az embert. Az előadás világosan mutatja meg, mi történik akkor, amikor az ösztön-létre redukálódik az emberi öntudat, amikor az öngondoskodás csimborasszója a rakott krumpli készítése. Önvád és bűntudat, elveszettség és egyedüllét tragikus komédiáját adja elő Molnár Xénia és Mokos Attila duettje a színpadon. Teljesítményük óriási: érintésközelben teszik átélhetővé a groteszket. Minden mondatuk reakció – annyira élnek ebben a kvázi halott közegben, hogy a közönség velük együtt él, és éli át lehetetlen helyzetüket. Általuk nem két buta ember felesel egymással, hanem a társadalom determinálta közeget teljesen átjárva jutnak el közösen a konklúzióhoz.

Az előadás különlegesen élő, egyszerre közvetlen és emberi, meleg, kedves, mégis igaz és szomorú, humoros és egyben tragikus igazság - nem a szereplőkről, hanem arról a _történelmileg kialakult_ közegről, amiben itt, a Kárpát-medencében van szerencsénk létezni. A Spiró-dráma éppen ezt mutatja meg érzékletesen, és az, hogy az alkotók ezt a világot egyértelműen és kétségbevonhatatlanul megjelenítik, kívülről kritikusan, belülről megejtő szeretettel és magával ragadó humorral, kivételessé teszi a produkciót.

S miután a szelvény, minden rossz okozója elpusztul, a férfi és a nő ott folytatják békés és megérdemelten nyugodt életüket, ahol abbahagyták. Éppen megsült a rakott krumpli. Megkínálnak bennünket is, és bár remek illata van, nem kér senki. Azt a rakott krumplit esszük minden nap mi is.