Egy meséé, amelyben sokféle ember él egymás mellett idillikus rutinban, miközben egy ihlettelen író azzal bízza meg váteszi ihletettségű újdonsült jóismerősét, hogy írja meg őt egy nagyregényben, mindezt pedig jó bohémekhez illően keresztül-kasul átfonja a testi szerelem. És nem csak a művészekét, hiszen végtére is valahogy minden ebből indul ki, és ebben is végződik, mint ahogy az a kispolgári létnek egyébként is sajátja. Ehhez az idillhez pedig úgy passzolnak a gyerekversikék, mint nagymamához a palacsintasütő: a létrejövő egész naiv, nemesen egyszerű, a maga nemében gondtalan és teljes (persze bizonyos határokon belül, de ez nem tartozik az előadás határain belülre).

Szegvári Menyhért rendezése szigorú keretek között tartja a zabolátlanságot, de hagyja szabadon kiteljesedni Béresék, Lakó néni, Brukukul úr és a megannyi fura ember kis mindennapjait, és a reálcselekmény kontra szürreál szintézist is biztos kézzel műveli, mindent feltéve egy lapra, hogy megragadjon egy érzést, és azt végigvigye az egész előadáson. A fantáziavilágba el-elkalandozó mellékszálak ugyanis egymásra épülve adják ki azt a furcsa közeget, amely aztán a végén mint az Otthon - és mint magyaroknak, Magyarország - rózsaszínre festett, de igazából meglehetősen feslett képe lesz. Mert bár semmi nem működik úgy, ahogy kéne, minden működik _valahogy_, és mindenki ugyanazt keresi: az élet értelmét, a cselekedeteinek értelmét, az önazonosságot. Ez pedig látványosan nem megy senkinek, legfőképpen a szerző egyik alteregójának, Béres úrnak (Görög László) nem, akit író létére nem csókol homlokon a múzsa: kotlik az írógépnél, meddő önostorázással töltve a napokat, de (a magánéleti szerzői alteregó?) Horváth úrnak (Dolmány Attila) sem, aki a váteszi hévvel és a művészklisékkel takarózik. Zsuzsánnának (Szabó Emília) az önként vállalt áldozatszerep jut Horváth úr oldalán, Béresné (Bozó Andrea) a libidója erejével leplezi gyengeségét, Lakó néni (Nádasy Erika) az élet helyett csak lakik, rotyogtatja a pörköltet, Brukukul úr pedig mások életének kukkolásával helyettesíti a sajátját. Ebbe a közegbe szinte beleolvad a sok személyt egy arccal megjelenítő Megrendelő, akit Rácz János játszik emlékezetesen. Mindössze Küszöb, a kutya (Hüse Csaba) az, aki egyetlenként kiegyensúlyozott, és feltétlen boldog a vackában, de ez már csak így szokott lenni.

Ám nincs minden veszve, hiszen Béres úr a nagy ihlettelenségében észre sem vette, és tépelődéseivel egy komplett előadást megírt, amit már be is mutattak Egerben. Van valami romantikus ebben az egészben, valami könnyedség, amivel ritkán tudjuk megélni a hétköznapokat, pedig igazából nem lenne nehéz. Akkor talán észrevennénk, hogy már meg is írtuk életünk azt a fejezetét, amelyik fölött tehetségtelenül vergődünk hosszabb-rövidebb ideje.