A szerelmi történet végig kettős színezetű, hiszen a túlfűtött hazaszeretet és az Iluska-Jancsi szerelem párhuzamosan kíséri végig a dalokat és szövegeket, hogy a végén ne igazán lehessen megkülönböztetni: az utolsó képben Jancsi a leküzdhetetlen honvágy vagy a szerelem illúziójának elvesztése kergeti-e vissza az Alföldre. Minden esetre a lezárás - a kis dobozban miniatűrként felsejlő kép - azt sugallja, az illúzió még akkor is kívánatosabb, mint a valóság, ha sárga is meg savanyú is. Nehéz nem észrevenni ebben a képben annak az attitűdnek a kritikáját, amelyek a nagy lovasnemzetet, Isten ostorát, meg egyéb mitizált korokat követelik vissza a történelemtől, kitömve ezzel életükben a megválaszolatlan kérdések ütötte lyukakat.
Az előadás lelkét képező látvány koncepciózus és arányos – minden tekintetben mentes a manapság divatos musical-kliséktől: Daróczi Sándor díszletei, a geil módon aranyló búzamező és ragadós habcsókpalota valamint a kausztrofób aluljáró patent munkák, ahogy Gyarmathy Ágnes jelmezei is, Gergye Krisztián koreográfiája pedig ahol tud erős és mozgalmas, ahol viszont a zene ezt nem engedi, ott kissé érdektelen, inkább jelzésértékű.
A mindvégig izgalmas színpadképet szinte az egész előadás alatt mozgásban tartják a színészek (a kórus, és a táncosok, huszárok szinte meg sem állnak). Mátyássy Bence Kukorica Jancsija egyszerű, nem éppen finom jelenség, mentes a bárgyú népmesei kliséktől, szikár, sodródó fiatal, csakúgy mint Tompos Kátya Iluskája, aki az első felvonásban még szegény, szerencsétlen árva lány, míg a harmadikban egyszerű lelkű megélhetési kéjelgő. Sokkal inkább alkalmazkodik a közmegegyezésen alapuló karakterekhez Csoma Judit mostohája, Szabó Kimmel Tamás Strázsamestere, Spindler Béla francia királya, Radnay Csilla királykisasszonya és Hevér Gábor Bagója, ám ezt a lehető legnagyobb átéléssel teszik, játékok mentes a ripacskodástól, de szeretnivaló manírral teliek.
Talán Kacsóh Pongrác zenéje kissé idejétmúlt a mai fülnek, sok benne a lassú, érzelgősebb dallam, ezt, úgy tűnik, bőven ellensúlyozza a rendezés, amely bár a duetteknél kissé statikus, összességében mégis sodró, látványos, és sok mai zenés darabbal ellentétben tartalommal is megtöltött. Profin megcsinált családi színház. ► (zsb)