Gábor diák lába előtt bár ott hever az egész világ, hiszen fiatal és erővel teli, de neki mégiscsak egyetlen vágya van, Gül baba, Buda helytartójának egy szem, megközelíthetetlen lánya, Leila. Úgyhogy az utolsó kívánságra bazírozva, hiszen újabban akasztás jár, ha valaki Gül baba szent kertjéből leszakajt egy rózsát, betör a török birtokra. Gábor és famulusa, Mujkó – aki segít a diáknak közel kerülni szíve választottjához – sikerét nem csak a szó szerint életveszélyes vállalkozás, hanem még Ali basa is fenyegeti, aki megkérte Leilát, hogy vállalja a háremében a sokadik feleség szerepét. Gáboréknak sikerül elfogatniuk magukat, érvényesíteni az utolsó kívánság jogát, így a szerelem is beteljesülhet, ami felett végig ott lebeg a halál – hiszen ez volt az ár. Majd mindenki felkerekedik, hogy megmentse a diákot és társát, így a happy end és a tragédia között ingadozik a történet, mígnem Gül baba csodát tesz.

Ez a _csodaszerűség_ jellemzi végig az előadást, hiszen az, ami történik igazából nem történhet meg. Ezt hangsúlyozza Gróf Gyula és Szegvári Menyhért pár virágsziromból, egy hatalmas falból és egy, a színpadot több rétegben lezáró, tüllből álló díszlete; ezeken hol a rózsáskert diszkrét animációja, hol a dalokban megszólaló kórus jelenik meg. Bár ez a hatalmas, színészek és nézők között feszülő vászon energikusan át van játszva, a zárójeleneteket fölöslegesen dárkossá teszi, valamint néha leülteti a mese sodrát (például az első Gül babánál játszódó jelenetet). De ezt remekül ellensúlyozzák Húros Annamária vidám, élénk színű jelmezei, amelyek egyszerre keltik életre a szereplőket és helyezik mesébe az eseményeket. Ettől pedig ez a szerelmes történet minden varázslatos hihetetlenségével együtt minden fal és lezárás ellenére lejön a nézőtérre.

Ehhez persze elengedhetetlen a színészek elképesztő energikussága. Közülük is a legkiemelkedőbb Kaszás Gergő Mujkója, aki váratlan humorral, komikummal és nehéz sorssal egyszerre megtöltött figura. Kaszás egy _igazán életrevaló_, életkedvvel és vággyal teli Mujkót formáz, akinek bár gondoktól terhelt az élete – ahogyan azt börtöndala is mutatja –, mégis képes pozitívan tekinteni a jövőbe, úgy élni, hogy minél jobb legyen neki. Olyannyira eleme ez az életvidámság, és Kaszás ezt annyira alaposan dolgozza ki, hogy a második felvonásra minden mozdulata humorforrássá válik, itt már a néző azt lesi, hogy most vajon mit fog csinálni. Legalább ekkora szerepe van a Gül baba sikerében a Rózsit alakító Nádasy Erikának – ketten elképesztő lendületet adnak az előadásnak. A színésznő Rózsi szerepében vállaltan összekacsintva a nézőkkel komédiázik, ismerve az élet minden nyűgét, de fittyet hányva rá szárnyal, és minden mozdulatából süt az életigenlés. Hüse Csaba Gábor diákja _valóban_ szerelmes Leilába, egy percnyi kétség sem fűződik vágyaihoz, aminek köszönhetően valóban az ostobán önfeláldozó, de tiszta szeretet születik meg a színpadon. A színész megszüntet minden lilaködös vágyból kitörő, hazug indulatot és annyinak mutatja Gábor diák szerelmét, amennyi az valójában. Szabó Emília Leilája pedig kellőképpen titokzatos, kedves és ártatlan ahhoz, hogy ez a szerelem tényleg megszülessen. Tunyogi Péter sokáig elfojtja Gül baba valódi karakterét, az oldalak között vívódik, mígnem kitör belőle minden indulat, hogy megmentse lánya kedvesét - kár, hogy az alakítás csupán egyetlen színt variál. Szívós Győző minden ízében gonosz és önző Ali basát alakít, Rácz János ráérez kétségbeesetten és elhagyatottan szerencsétlen Zülfikár humorára, Vajda Milán pedig önkritikusan marcona és éles bíró.

Ez a fajta odaadás és játékkedv, ami sugárzik Szegvári Menyhért rendezéséből pedig még azt is engedi feledtetni, hogy néha a cselekmény előregördítésének áldozatául esik egy-két jelenet, vagy hogy bár a dalok hangulatosan és jellemzően szellemesen vannak előadva, maguk a számok nem egyszer alulhangszereltek, vagy rosszul hangosítottak. De itt még ez is az előadás része, ahogyan a karmester beszámolása, a kórus kottalapozása is - hiszen színházban vagyunk. Mindehhez hozzátartoznak még Túri Lajos koreográfiái, amik varázslatosan bélelik ki Gül baba történetét és keltik életre a rózsáskertet – sokszor szórakoztató ötletességgel teszik ezt (gondoljunk csak a hirtelen háremmé változó rózsákra, vagy nőket darabosan lágy mozdulatokkal megtestesítő táncosokra).

Szinte minden elemében átgondolt és kedélyesen elmondott mese ez, amely vállalható kompromisszumokat köt, és amelyben a vállalt színháziságtól egy olyan _életszaga_ van az egész előadásnak, amilyet ritkán lehet tapasztalni. Mert ott vannak az élet árnyoldalai is a színpadon, de az egészből egy olyan erő és kedv sugárzik, amitől mi, nézők is úgy érezzük, hogy _érdemes élni_. Hogy örömmel vágunk bele a következő napba. Hogy jó Mujkónak lenni. Sőt: csak ennek a szabad Mujkónak lenni igazán jó.