Edith Piaf életét feloldhatatlan ellentétek szervezték: édesapja akrobata volt, édesanyja utcai énekesnő, aki kéthónapos korában elhagyta gyermekét. Apai nagyanyjánál egy bordélyházban nőtt fel, két évre megvakult, majd később együtt dolgozott az utcán édesapjával. Született egy gyermeke, aki agyhártyagyulladásban kétéves korában meghalt. Louis Leplée, egy mulató igazgatója szárnyai alá vette, de meggyilkolták, így Edith-nek mindent elölről kellett kezdenie. Ekkor jött Raymond Asso, egy költő, aki sanzonokat írt számára, és megismertette más szakmabeliekkel. Amerikában találkozott élete nagy szerelmével, Marcel Credan bokszvilágbajnokkal, aki két évre rá tragikus repülőgép-szerencsétlenségben életét vesztette. Ezután Piaf többször autóbalesetet szenvedett, deformálódott a keze, ami zseniális kifejezőképességgel bírt (ezt az előadás koreográfiája érzékelteti is velünk), morfiumfüggővé vált, alkoholproblémákkal küszködött, rákot fedeztek fel szervezetében, majd kétoldali tüdőgyulladással szállították kórházba. Élete utolsó évét Théo Sarapóval élte. "Egyetlen embert szerettem: Marcel Credant. És egész életemben egyetlen férfira vártam: Théo Sarapóra" - vallotta önéletrajzában. Mialatt művészete kiteljesedett, magánélete összeomlott. Betegségei ellenére folyamatosan koncertezett, egy elszánt, önálló nő volt, akinek élete egyszerre volt varázslatos és tragikus, szenvedésekkel és csodákkal, sikerekkel és bukásokkal teli. Akárcsak a miénk?

Talán ez is az oka annak, hogy a szerepek folyamatosan cserélődnek és Piaf életének bemutatása mellett, magára a színházra és a színészek problémáira is reflektál az előadás. Egyszerre játszódik a történet Piaf korában és napjainkban. Az idősíkváltások érzékeltetésére szolgál az üveg forgóajtó, illetve az, hogy a színészek folyton kibeszélnek a műből és közben felvetnek több olyan problémát, ami foglalkoztatja őket: mennyire kell azonosulnia a színésznek, mint embernek azzal a karakterrel, akit alakít? A színész, mikor a színpadon van, azonossá válik, azzal, akit eljátszik? Mennyire kell a színésznek saját karakterét belefecskendeznie az általa alakított jellembe? A nézők vajon magát a színészt vagy az általa alakított karaktert kedvelik meg? Ezek a kérdésfeltevések érzékeltetik, hogy mindenki egyéni, egyedi, akárcsak Edith Piaf, és senki nem tud Edith Piaf lenni, de mégis mindenki ő, hiszen megérezzük, megértjük őt, és amit ki akart fejezni. Ahogy a színészek ki is jelentik az előadás során, nincs történetábrázolás, hiszen, amit eljátszanak, az maga az élet, nem fikció, hanem a valóság.

A koreográfiák precízen megszerkesztettek, kifejezőek, látszik, hogy minden mozdulatnak megvan a maga helye. A színészek érzik egymást, pontosan, összehangoltan mozognak a színpadon, aminek minden négyzetcentiméterét kihasználják, a dalokat tisztán, érzékletesen éneklik, hitelesen, átéléssel, hibátlanul játszanak, szinte folyamatosan mindannyian a színen vannak. Külön említésre méltó, hogy az előadás során végig élőzene szól, Dinyés Dániel zenei vezető és karmester vezényletével. Ez hozzásegít minket az utcazene, illetve a koncertek hangulatának átérzéséhez. Az eredeti díszlet alkalmazója, Csík György és a jelmeztervező, Lakatos Márk ruhái összhangban vannak egymással, fokozzák egymás jelentőségét, kifejezőképességét.

Megszületünk, élünk, alkotunk, meghalunk. Mindenki valami hasonló utat jár végig, a különbség talán csak abban rejtőzik, ki hogyan lépdel a neki kiszabott ösvényen. Felemelt vagy lehajtott fejjel, bátran vagy félve, beletörődően vagy küzdve, feladva önmagát vagy megtartva, érzelmekkel tele, vagy érzéketlenül, óvakodva vagy mindent beleadva? Minden alkotó kipakolja a benne megfogant érzelmeket és így önmagát is a befogadó elé, érdemes ennek tudatában ülni az első sorban. Legalábbis a Bárkában, a Piaf, Piafon.