A kérdések ezúttal egy szerelmi történet kapcsán merülnek fel. Walter von Stolzing Nürnbergben meglátja Évát és azonnal beleszeret. Igen ám, de a lányt csak mesterdalnok veheti el, amely cím elnyerése komoly próbatétel az arra vállalkozónak: saját dallamú és szövegű, magasztos témájú, bizonyos elveknek megfelelő, páros rímes költeménnyel kell kiállni a bírák elé, és ha előadás közben azok nem találnak benne hét hibánál többet, akkor lehet szó kinevezésről. Szent János napja előtt járunk eggyel, és a dalnokok céhe hosszas, hagyományokhoz ragaszkodó huzavona után (bár tényleg vének tanácsa, nehéz elvonatkoztatni a _mától_) végül megszavazza, hogy a mesterdalnok-ünnepséget kint a dombon, a köznép előtt tartsák, sőt azt is – amit még sokkal nehezebben tud elérni Veit Pogner (aki bedobja a lányát kvázi "fődíjnak") –, hogy a nép kifejthesse véleményét (mit ért az a művészethez?, végül is nem neki készült). Éva kezére persze sokan pályáznának, például Hans Sachs, aki inkább tekintettel van korára, és visszalép, nem úgy Sixtus Beckmesser, aki mindent megtesz, hogy Walter, a lovag ne lehessen mesterdalnok, és ne indulhasson a versenyen. Aztán lármák, vívódások, mindenki a cipészmesterhez, Sachshoz jár helyreigazíttatni lábbelijével együtt a szívét is, míg ő saját lelkiismeretével küzd.

Mi legyen a lovaggal, illetve a dalával? A mesterek elítélik, pedig egy remekművet adott elő, csak nem felelt meg szorosan a szabályoknak – ezért nem is értették. Beckmesser kijátszotta Waltert puszta féltékenységből, a céhtagok már az ünnepség megreformálásától is kifehéredtek, arról nem is beszélve, hogy mi lesz, ha beleszól a nép? Az emberek pedig gyűlölnek, szinte az egész város összeverekedik, amikor Dávid, Hans tanítványa féltékenységből helyreigazítja Beckmesser csontozatát, aki véletlenül az ő szerelmének udvarolt. A szerelmes pár szökne, de Sachs megakadályozza - hadd nyerjen a lovag tisztességesen. Beckmesser el akarja lopni mestertársa remekművét, de az végül kijátssza őt. A lovag pedig a nép előtt legyőzi Beckmessert, és vissza akarja utasítani a mesterré avatást, hiszen ő csak a lányra pályázott.

Nem egyszerű győzelem ez, különösen Hans Sachsnak nem, aki Perencz Béla alakításában újraássa a lelki gödröket, személyes vágyak küzdenek benne eszmékkel, újítások a beszürkült szabályokkal, és nehezen találja közöttük az egyensúlyt. Perencz pontosan mutatja meg a mester erejét és gyengeségét egyszerre, a kétségeket és kötődéseket, hangja mértéktartó és szenvedélyes egyszerre, és így az általa képviselt kérdések kerülnek az előtérbe, az eredmény pedig: az _egyensúly_, amit megtalál az elismert vezető. Veit Pogner szabad szelleme addig tart, amíg az érdek úgy kívánja, Berczelly István basszbaritonja pedig érzékletesen hallatja az emögött húzódó érzelmes erkölcsösséget, amiben a merevség indulattal párosul. Kálmán Péter a harmadik felvonásra sántikálásával teljesen szerencsétlenné teszi Sixtus Beckmessert – így csökkentve a verseny és az előadás tétjét – addig azonban baritonja által kemény, energikus és elszántan aljas ellenfél, aki mindenféle értékeléstől mentesen személyes érdekei alapján él, és bár a művészet képviselőjeként feladata lenne annak valós megítélése, erre teljesen képtelen. Molnár András ebben a mértéktartó, érzelmeket precízen kezelő közegben csak úgy süvít Walter von Stolzing szerepében. A lovag áriáinak minden magasságát, szenvedélyét széles hangterjedelemben a színpadra dalolja, ami elképesztően hatásos - így az már szinte fel sem tűnik, hogy ezekben lilaködös álmokról beszél, ami hát minden, csak nem értéket képviselő alkotás. González Mónika ugyan a magasabb tartományokban nem tudja eléggé artikulálni Évát, azonban hangjából gyönyörűen tükröződik a frissen szerelemre lobbanó nő állapota, visszafogott játékában pedig a neveltetésének merevsége. Gémes Katalin ennél sokkal szabadabb Magdaléne, Beöthy Kiss László pedig vidáman és felszabadultan játszik Dávid egyszerűségével és szellemes rímfaragásával.

Így a közeg konfliktusa remekül, alapos érvrendszerrel bontakozik ki Olekszandr Bilozub látványvilágában, amelyben a jelmezek a népen színes vidámsággal, a céhtagokon pedig katonás barnasággal idézik fel a középkort, a látvány pedig fokozatosan helyezi időtlenségbe az eseményeket. Jelképesen megjelenő sikátor és teljesen stilizált házbelső egyszerre van jelen. Ahogyan az egyes elemek is e _korhű időtlenség_ határán mozognak (zászlók, műanyaggömbök – ezek talán túlzottan elütnek az egyébként egységes stílustól, bár kétségtelenül sok mindent bele lehet magyarázni jelenlétükbe). Wagner következetes és gazdagon telített zenéje (a túlzott érzelmű áriától kezdve a merev énekbeszédig minden a helyére kerül ebben az önkritikus, ám saját elvárásainak – ti. mesterdalnokok kontra lovag – is megfelelő műben) Medveczky Ádám vezényletével bár néha túlharsogja az énekeseket, precízen és érzékletesen tölti be az Operaházat. Itt minden hangnak, minden dallamnak és minden tempónak _súlya_ van, amitől tényleg éltre kelnek a mű kérdései. Ezek egyedül a második felvonás érzelmes harcaiban sikkadnak el néha, arról nem beszélve, hogy az előadás sokszor fölöslegesen túl van beszélve.

Vidnyánszky Attila olyan erősre hangoltatja a zárást, hogy talán nincs is ember, aki ne kapna pár perces kvázisokkot annak zeneileg, látványilag és mindenileg monumentálisan aláhúzott „a szabályokat be kell tartani” felszólításától. De Sachs valóban _gondolkodó_ ember, aki felismeri az újat és tudja, hogy szükség van rá, ugyanakkor elismeri a szabályokat, amik arra valók, hogy mások is megértsék az alkotót. Nem véletlen, hogy a történet tiszta _áthallásokkal_ teli, csak az a baj, hogy kevés az ilyen Sachs.