Az az igény, hogy ez a Hippolyt, a lakáj utánamegy majd a mai Schneidereknek, Makátsoknak, Mimiknek, Julcsáknak, Tóbiásoknak, vagy hogy az előadás megfogalmazzon bármit az újgazdag-sztereotípiáról, csupán szórólapi ígéret marad, bizonyítékot nem kapunk rá. De feleslegesnek is tűnik a vállalás ígérete, amikor itt nyilvánvalóan egy a lényeg: minden poénnak legyen helye. És annak ellenére, hogy ez közel sem valósul meg, mert a főszereplők a darab komikuma helyett sokkal inkább a saját, jól bevált kliséikre koncentrálnak, és ekképpen _színház_ és _dramaturgia_ gyakran kettős zárójelbe kerül, szinte mindenki jól mulat. Ez persze csak akkor lenne baj, ha komolyan vennénk, hogy ez a Hippolyt, a lakáj. De ezt nehéz elhinni úgy, ha a főszereplők szövegtudása virágnyelven szólva is lukacsos (olykor pedig egyenesen eltűnik, ami persze nyilván még sokat változik majd az idők folyamán), és minden főszereplő a saját malmára hajtja az összes vizet: egyéni produkciók és poénok vannak, valódi viszonyok és karakterek csak vázlatosan, pusztán azért, hogy legyen, ami megtartja a poénokat.

Szőke István rendezői keze nem hagyott különösebb nyomokat az előadáson, azon kívül, hogy levezényli a színpadi mozgásokat, és teret hagy a szövegnek, valamint hagyja, hogy a dalbetéteken ne kerekedjenek felül sem a színészek, sem a zenészek, és ekképpen minden dalszöveg tisztán, hangulatos minimalizmusban szólaljon meg. Ezt az arányosságot Bakó Gábor koreográfiái is követik, amik vagy szinte nincsenek is, vagy szöveget illusztrálnak, esetleg paródiaként jelennek meg, mindenesetre a színészeket nem terhelik túl, az bizonyos.

Persze az előadásnak azok a legjobb pillanatai, amelyekben a darab találkozik a színészekkel és a szerepekkel, de ez a fenti okok miatt nem valósul meg gyakran, hiszen a főszereplők sokkal jobban mozognak a saját szerepükben, mint Zágon István és Nóti Károly fiktív figuráiban, így mindenki „egyet” játszik, és azon belül mozog mint _koltairóbert_, _gallamiklós_ és _voithági_. Így lesz Koltai Róbert Schneidere _egy_ papucsférj, Voith Ági Schneiderné Arankája _egy_ arisztokrata allűr, Galla Miklós Hippolytja pedig _egy_ monoton lakáj, de Marjai Virág is _egy_ szerelmes Terka, ahogy Sarádi Zsolt is _egy_ sármos Nagy András, akiknek szerelme így teljesen tét nélkül való és előre lejátszott meccs. Spindler Béla (Makáts főtanácsos) is _egy_ szenilis vénember, Kapocs Zsóka is _egy_ könnyűvérű lesz csupán. Egyedül Szirtes Balázs Makáts Csabája mutatkozik valódi karakternek, gejl és szánalmas hernyóként pont úgy, mint aranykakasként, de Balázs Andrea (Julcsa) és Király Adrián (Tóbiás) párosa is derűsen könnyed pillanatokat produkál.

A siker könnyű, és nyilván nagyon is megérdemelt, ha elsősorban nem a Hippolyt, a lakáj színpadra állítását kérjük számon az előadástól, amely bár szövegileg és szituációiban az eredeti és az átdolgozott színpadi változat anyagát használva emlékeztet egy legendás filmre és egy legendás előadásra, önálló Hyppolitként nehezen értelmezhető, mert sem a darab, sem a színészek előélete nélkül nem tudna élni. Ezek az előzmények azonban adottak, és így kívülről tényleg úgy néz ki, mintha élne, most pedig csak ez számít.