Legalábbis körülbelül ez az alapkoncepció. A főszereplő monológjait történeteinek szereplőivel készült filmjelenetek szakítják meg, amelyek által az alapvetően élőbeszédre alapuló textus még inkább élethűvé és valóságossá válik – filmen. A színházi keret viszont cseppet sem hihető. Emellett az elképzeléssel, a mesélés formai hátterével egyáltalán nem is lenne gond.
Nagyszerűen kiszámított, jól felépített és pörgős, az események (pontosabban a történet) linearitását semmi sem szakítja meg, dinamikus sztori és végkifejlet, minden a legnagyobb rendben – lehetne. Csakhogy egyáltalán nincsen.
A darab keretét adó monológ a sikerről nemcsak azért hat furcsának, mert idegen a témától egész lényében (legalábbis azokkal a szavakkal és azzal a megközelítéssel mindenképpen), hanem azért is, mert már jóval a nyitány előtt elkezdték lejátszani a hangfelvételt, amikor a nézők jelentékeny része még le sem ült, vagy egyenesen meg sem érkezett a terembe. Ez a baki az előadás végét is szétzilálja, amikor Holden kikelve magából (és a darabból is) ugyanezt a gondolatmenetet fejtegeti tovább, amivel ugyan egyet lehet érteni (továbbá hatásos is), mégis kilóg a lóláb, mert úgy, ahogy van, nem illeszkedik a történethez, olyan funkciót tölt be, mint egy második orr, mondjuk deréktájt.
Az előadás gyengéje egyébként maga a színészi játék, pontosabban Tóth Lambert játéka (ő a fő- és egyben egyetlen élő szereplő), aki meglepő módon filmen jobban teljesít, mint élőben. A mozgóképes bejátszásokon van benne élet (legalábbis pislákol), lélegző figurát alakít, bár ott is érezhetőek dramaturgiai hiányosságok – amelyek elsősorban a kicsit sem feszes párbeszédekből következnek –, de a színpadon sajnos alig érződik több a tenni akarásnál. A szöveget Tóth csak elmondja, amihez mimika és gesztikuláció párosul, de ebből nem születik egység, nem születik egy olyan ember, akiről elhihető emberi mivolta. Ez túlnyomórészt nem magából a színészből fakad, az előadás alapján sokkal inkább valószínűsíthető, hogy rendezői presszió miatt lesz darabos az általa formált Holden-figura, aki nem _előadja_ a mondandóját, hanem _elmondja a szöveget_, és ahhoz gesztusokat keres, ami miatt inkább egy felolvasás dinamikája jön létre, semmint egy előadásé. Érződik, hogy többet szeretne mutatni magából, de az is, hogy meg van kötve a keze. Úgy fest, mintha az improvizatív jelleget szerették volna az alkotók teljesen kizárni a kontextusból.
A feldolgozás ötlete jónak és izgalmasnak ígérkezik, de a kivitelezés nem képes felnőni a feladathoz. Nem ragad magával, nem késztet gondolkodásra, csak elmegy az ember mellett mindennemű maradandó emlék nélkül, pedig az alapanyag meglenne ahhoz, hogy maradandót lehessen belőle alkotni. Sajnos nem sikerül.