Ahogy a Centrál Színház egyik premier-beharangozójában is olvasható, Neil Simon szinte már házi szerzőnek számít. Egy felhőtlenül szórakoztató darabbal, meg ismert színészekkel biztos a közönségsiker. A kérdés csak az, mi különbözteti meg a feledhetetlen előadást a banálisan ürestől, a valódi pillanatokat a tucat-tréfáktól, Puskás Tamás rendezését másétól. Mert az irodalmi szöveg (az átdolgozás ellenére is) adott: attól a pillanattól fogva, hogy felgördül a függöny, egyre csak rakódik poén a poénra, lehetne játszani.

Az ügyvéd-házaspár, Chris (Nagy-Kálózy Eszter) és Ken (Simon Kornél) – valamint Az operaház fantomjáról kihívott, és telefonvégre kapott magánorvos – beszélgetéséből megtudjuk, hogy a tízéves házassági évfordulójának ünneplésére készülő alpolgármester sajnálatos mód fülön lőtte magát. És, mielőtt még tettének körülményeiről beszámolhatna barátainak, még mielőtt elmondhatná, hogy hova tűnt a felesége, meg a kínai szakácsnő, meg hogy miért nincs kész a vacsora, beváliumozva elszenderedik az emeleti hálószobában. Erre a rémült ügyvédpár azt süti ki, hogy okosabb az egész rejtélyes „tragédiát” titokban tartani az utánuk érkező vendégek előtt.

A mókagép beindul. Igen, van valami gépies üresség a játékban. Nagy-Kálózy Eszter a szépen szabott ezüstruhájában olyan, mint egy partra vetett sellő, aki épp most eszmél a tűsarokra. Magas hangon végigsápítozott első tíz percéből alig-alig hallható ki Simon Kornél életszerűbb szólama. Az embernek az a benyomása támad, mintha nem is ugyanabban a darabban játszanának, mintha Nagy-Kálózyt a rendező arra utasította volna, hogy meg se próbáljon több lenni, mint egydimenziós buta babácska. De aztán betoppan a közgazdász Lenny (Rudolf Péter), összesepri a szétgurult poénokat, és meghatározhatatlan stílusú bánatoslila selyemzakójában átveszi az uralmat a színpad felett. Felesége, Claire (Liptai Claudia) határozott cipőkoppanásokkal siet a nyomában, de estélyi ruhájának merész hasítékához képest elég szűken kontráz. Ellenben Ernie (Scherer Péter), a pszichiáter, kis kerek szemüvegében és kockás zakójában magához ragadja a Rudolf Péteren csüngő figyelem egy részét, és megosztja párjával, az orosz származású szakácsnővel. Cookie (Básti Juli) úgy fest, mint egy szláv matróna, aki aznap este a vén szamovár alól kirántott asztalterítőt emelte magához ünnepi ruha gyanánt. Glenn (Schmied Zoltán) pedig a politikai karrier előtt álló ember lazaságával feszít Hókirálynő küllemű Cassie-je (Bertalan Ágnes) és az ő dorongnyi kvarckristálya oldalán.

Ők nyolcan belekavarásznak az állott vízbe, felmerül a nagyvárosi szennyes: a titkolt szerelmi kapcsolatok, a kicsinyes pletykák, a házastársi sérelmek, a jóhírnév-féltés, az ambíciók - de az egésznek nincs súlya, tétje. Semmi több, mint a nevettetés, az meg Neil Simon érdeme. Nem a helyzetkomikumon, nem az egyre nevetségesebben viselkedő gazdagokon derülünk, nem a leleplező kritikán, hanem a színészek bohóc-ságán. Ez a premier, és a premieren még nincs _ember_ a színpadon, csak vérprofi rutin.