A darab címe Teljes napfogyatkozás, története akár mozifilmről is ismerős lehet, Rimbaud és Verlaine életének néhány évig tartó, helyenként bizarr közös metszete. Az előadás indításaként a 16 éves költő megérkezik Verlaine-hez, aki apósa házában él áldott állapotban lévő, terhes feleségével, és amikor Rimbaud egyik pillanatban leül a székre, az nemhogy nem csúszik meg alatta, de szemmel láthatóan kényelmes ülése esik rajta. A lényegtelen dolgokkal való, a legkevésbé sem kérkedő nem törődése ebben a közegben néhány jelenet után szinte robbanásig feszülő alaphelyzetet teremt. Az előadás realista, lélekfestő megszólalásmódja, térszerkezete, drámai atmoszférája, színészi játékai a kezdeti hamiskásabb színészi hangütések után nagyon hamar karakterré sűrűsödnek, jól követhető, összetett és szemléletes színházi beszédmóddá, amely beszéd világos és érzékletes.

Amikor Nagy Viktor Verlaine-je próbálja maga mellé állítani feleségét, majd Kocsó Gábor kőkemény após figurájával összecsap Rimbaud ügyében – akár egy jó krimiben –, minden megtörténhetik, és miután az történik, ami történik (ebben az esetben az, hogy Verlaine enged, és gyereknyi fizikumú költőtársa albérletbe kényszerül), érezhetjük, hogy mindez akár másképpen is történhetett volna, és ezzel máris benne vagyunk a dologban, gondolkodunk, keressük az igazat. Mindeközben a feleség fehér ruhája, az após feketéje, Verlaine sötétszürkéje és Rimbaud kopottas barnája csakúgy egy értékeket és értéktelenségeket számbavételére tett, érzékletes ajánlat az előadás részéről, mint ahogy a fényesség változásai az egyes jeleneteken belül a szó legszorosabb értelmében is "szín- és fény-házzá" teszi a darabot. Az egy tömbből faragott előadás végigvezet minket a történéseken, megmutatja Verlaine vívódását valamiféle szabadság és a kényelmes polgárlét között, finom érzékkel jelzi szexuális kapcsolatát Rimbaud-val, annak haláláról is számot ad, és végezetül Rimbaud nővérével való idősebb és betegkori találkozásakor még egyszer utoljára, a legszigorúbb kérlelhetetlenséggel és messze nem iskolás módon felveti a kérdést, hogy végül is az öccse költészetét meghamisítani szándékozó fekete ruhás polgárasszonynak vagy a félig rokkant, Rimbaud-t annak idején követni nem tudó, alkoholista költőnek van-e igaza.

A rendkívül koncentrált és ezáltal intenzív drámaszöveg, illetve a vele végig szimbiózisban lévő, jelenetekre szabdalt előadás ott ér véget, hogy a költői életművet Rimbaud állítólagos megtérésére hamisító szándékkal szemben Verlaine jelzi, hogy neki is szándékában áll kiadni a költőbarát verseit - majd teljes lesz a sötétség. Nem tudni, vajon tényleg megteszi-e ezt a költő, vagy megint csak visszabújik a spermát szerteszóró, megértő, sötétszürke semmittevésbe, s noha tudhatjuk, hogy a valódi Verlaine ez ügyben mit tett annak idején, ekkorra már nemigen érdekel minket a valódi Verlaine, ahogy a valódi Rimbaud sem. Az utóbbi nem halt meg fiatalon, nem roppantotta össze a világ, és az előbbi nem irtotta ki sem magát, sem a családját, de még csak az utóbbit sem, ehelyett jött-ment a két világ között, amíg lehetett, aztán végül mind a nagypolgári lét, mind az isten szemébe köpő istenhittől távol vegetálva a legváratlanabb pillanatban döntés elé került, szemmel láthatóan élete utolsó valódi döntése elé úgy, hogy voltaképpen egész _akméja_ arra ment el, hogy egyetlen valódi döntést se kelljen hoznia.

Kedd dél körül az Asbóth utcában a Teljes napfogyatkozás nézőiként nemigen spórolhatjuk meg a számvetést: mert bár szemmel láthatóan nem vagyunk zsenik (ezért nem is igazán érhető számunkra Szűcs Péter Pál Rimbaud-ja), ám annál inkább vagyunk polgári kényelemre törekvő, egykor (és talán még ma is) nagy lendületű emberek, akiknek valamikor életünk folyamán talán érdemes felvetni a kérdést, hogy színházi helyeinkért folytatott harcainkkal, a számunkra lefoglalt ülőhelyekért való kardos kiállásainkkal, illedelmes és kulturált előtérbeli beszélgetéseinkkel, és persze mindennapi életünkkel vajon mi magunk - önálló individuumként, személyiségként, párként, családként, népként és nemzetként, kissé pátoszosan Emberként – hozzáadunk vagy inkább elveszünk abból a fényből, amit nem mindannyian tudunk néven nevezni, de amelynek látására gyaníthatóan mégiscsak van szervünk.

Léner András rendezésében a Teljes napfogyatkozás elgondolkodtató hangvételben gondolkodik el valamin, nem próbál meg helyettünk okosnak lenni, így nem nagyon engedi meg, hogy mi magunk ne foglalatoskodjunk olyan dolgokkal, amelyek minden színháztól függetlenül és örökké meg nem úszható módon foglalkozásra méltóak. Felmutat egy pontot, ahol dönteni kell, és aztán mi dönthetünk is: le vagy fel, be vagy ki, Afrikába vagy a Deák térre, napszemüvegben vagy anélkül.